Kölcsey Himnusza épp arról szól, amit minden magyarnak tennie kellene.
Az irodalomtanítás hagyományosan kevés pontos dátumot követel meg a diákoktól. 1823. január 22. épp ilyen. Hasonlóan akkurátusan szokás tárgyalni a keletkezés körülményein túl a Himnusz klasszicista felépítését, a történelmi motívumokat, a trochaikus verselését – mindent, amit tudni lehet a „szent” szövegről.
Az oktatási kánon kimerítő alapossággal foglalkozik a nemzeti imádsággal, azonban tapasztalatom szerint arra ritkábban jut figyelem, hogy mit is érdemes nekünk, a kétszáz évvel későbbi utódnemzedéknek kezdenünk a Himnusszal. Ha egyáltalán kell bármit is, hiszen
az egyéni érzelmi-gondolati megközelítés legfeljebb ehhez igazodik.
Mégis azt gondolom, a történeti-verstani analízisnél sokkal érdekesebb a kérdés, hogy tényleg, még mindig hozzánk szól-e a Himnusz, meg tud-e szólítani minket. Magunkénak érezhetjük-e egy látszatra teljesen más történelmi környezetben, más civilizációs fejlettségi fokon? Létezhet-e olyan üzenet, amely a 48-as és a digitális forradalom korszakában is érvényes?
E kérdések létjogát nem csupán azt támasztja alá, hogy a Himnusz és éneklése szinte minden fontos nemzeti eseményünket végigkíséri gyerekkorunktól kezdve. A Himnusz műalkotás, és mint ilyen – még ha kulturális identitásunk alapeleme is – akkor lehet örök érvényű, ha mondanivalója
Kölcsey imáját ráadásul az a vád is érheti, hogy a vélt balsorsunkba belemerítkező, önmarcangoló, lehangoló utazás a néplélek mélyére. Időről időre, kurzusról kurzusra fel is merül az elképzelés, hogy új himnusz kellene a nemzetnek – olyan napfényes, buzdító, derűsen jövőbe tekintő.
Meggyőződésem – nem vitatva a kulturális kánonok újragondolásának szabadságát –, hogy a Himnusz éppen azt a lehetőséget kínálja, amit a felszínes olvasat hiányol. Saját újraértelmezésünk és megújulásunk lehetőségét.
A Himnusz olyan történelmi tablóképet avat, amelyben dicsőség és bukás, mélység és magasság egyaránt helyet kap. Olyan hullámzás, amiben az ozmán sorscsapás és Mátyás dicsősége szimbolikus jelentőségűvé, könnyen behelyettesíthetővé válik: a fény és árnyék játéka eddig és ezután is végigkísér minket.
Egy saját felelősségünkkel végigélt-végigélendő történelem, egy sorsközösség, egy nemzet létezik, az örök víg esztendő változatlan igényével.
A kulcsüzenet pedig épp a legsűrűbb reménytelenségben rejlik. Én ezt szeretem a legjobban:
„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában”
Nincs annál maradandóbb üzenet, ami ebből a négy sorból fakad. Soha, de soha
Vonatkozik ez a Trianontól szétszabdalt magyarságra, és vonatkozik a mindennapjainkra mindenkor: teremtsünk otthont a hazában. Teremtsünk otthont a saját életünkben. A történelmet nem Mátyás bús hadai váltják meg, hanem az otthonteremtés igénye. Számomra ez Kölcsey legfontosabb üzenete.
Pénteken, március 6-án tüntetést szervez a Nemzeti Ellenállás Mozgalom Ukrajna budapesti nagykövetsége elé, ahol Szijjártó Péter is felszólal. Mi hangzik el a demonstráción, és milyen üzeneteket küldenek a felszólalók a kialakult helyzetben? Kövesse velünk ÉLŐBEN az eseményeket.
Magyar Péter alsóörsi fórumán jártunk: megdöbbentő Ukrajna-pártiság van jelen a Tisza táborában.
Konkrétan azért, mert elmondom, hogy szeretem a hazámat, azonnal baloldali influenszereket állítanak rám és hazugságnak próbálják beállítani a bátyám betegségét!
Nagy Ádám, a Fókuszcsoport alapítója nem igazán tudott vitába szállni az idős férfival, és nem sikerült megvédenie Magyar Péterék álláspontját sem.
Képzeljük el a következőt: a Tisza arra építi a kampányát, hogy aki a Fideszre szavaz, a háborúra szavaz, mert ha a Fidesz nyer, a magyar kormány Oroszország oldalán háborúba lép.
Megint, 153 éves fennállása óta sokadszor, szégyenli magát a Népszava.
Macron akciójában Franciaországon kívül több más európai és a kontinensen kívüli ország vehet részt.
Az ellenzék szavazói is mind nagyobb arányban a Fidesz jelentette kiszámíthatóságot és biztonságot részesítik előnyben.
