A Médiatanács esete a transzokkal és a Pesti Srácokkal

Négyszázezer forinttal bírságolta meg a Pesti TV-t a Médiatanács egy 2021 év végi műsorért a Háttér Társaság beadványának folyományaként. Miért?

„A háromnegyed órás műsorban a beszélgetők ismétlődően az »ő« helyett »ez«/»az«/»ezt« névmásokat használtak, ami azt az üzenetet hordozza, hogy a transznemű embereket nem tekintik embernek. A dehumanizáló beszéd mellett a műsorban résztvevők a transznemű nőkre »férfiként« hivatkoznak, ezzel tagadva, hogy transznemű személyeknek joguk lehet nemi identitásuk megélésére és elismerésére. Az effajta kommunikáció a többségi társadalom felé azt közvetíti, hogy a transz emberek kevésbé értékes, tiszteletre méltó tagjai a társadalmunknak. A beszélgetés résztvevői ezen kívül tényszerűen kijelentik, hogy a transz emberek »megérdemlik«, hogy fizikai zaklatás vagy támadások áldozatai legyenek (“Senki nem cipőzné meg, pedig néha azt érdemelné az ilyen”).”

Nos, ha az ítélet egy része még érthető is – az eleje és a vége –, egy másik része súlyos kérdéseket vet fel. A hétköznapi életben is szoktunk „ez”-ként hivatkozni emberekre, ha más nem, slendriánságból, teljesen végiggondolatlanul, néha meg valóban megvetésünk jeleként – és ez nem fog kiveszni a világból, hiszen

Ahogy a másokon való kemény, megalázó viccelődés sem fog eltűnni. De érthető, ha ilyesmire a médiában nem tartunk igényt, olyannyira, hogy akár bírság is járhat érte. A fő bajom nem ezzel van.

Hanem azzal, hogy „a dehumanizáló beszéd mellett a műsorban résztvevők a transznemű nőkre »férfiként« hivatkoznak, ezzel tagadva, hogy transznemű személyeknek joguk lehet nemi identitásuk megélésére és elismerésére”.

A transznemű nők ugyanis a tudomány szerint is valójában férfiak, biológiai férfiak (lásd például a leszbikus feminista filozófiaprof Kathlenn Stock Material Girls című, magyarul nemsokára megjelenő kötetét). A valódi nemváltás lehetetlen, az pedig, hogy „elismerjék” a biológiai nemüktől különböző nemi identitásukat, nem jog, vagy nem szabadna, hogy az legyen. Persze azt elfogadni, mint tényállást, hogy a transznők nőnek tartják magukat, nem nehéz – de hogy kötelező legyen ezzel egyetérteni a Médiatanács szerint, az bizony súlyos megsértése a szólás és a lelkiismeret szabadságának.

A transznemű mozgalom ugyanis nem pusztán modus vivendit szeretne, békés együttélést, hanem aktívan arra szólít fel, hogy fogadjuk el az ő transzideológiájukat – ugyanis

Arról esetleg lehet vitatkozni, hogy udvariasságból érdemes-e úgy szólítani egy transzneműt, ahogy kéri, s lehet-e anélkül, hogy elfogadnánk az egész emberképét. De az egész transz elfogadási csomag praktikus következményei oda vezetnek, hogy kötelező lesz velük egyetérteni az emberképüket illetően – amit egyébként semmi sem támaszt alá. 

Az ilyen praktikus következmények: jegyezd meg a „nemét”, ahelyett, hogy ránézésre megállapíthatnád; be kellene engedni az amúgy férfi „transznőket” a női öltözőkbe; a „transznőket” a népszámlálásokon és minden statisztikában nőként kellene nyilvántartani; a „transznőket” a női börtönbe kellene küldeni, ami egyre több bonyodalmat okoz tőlünk nyugatra (főleg amikor nemi erőszak miatt csukják le őket, hiszen nőt erőszakoltak meg). És még sorolhatnám. 

A transzmozgalom számára ugyanis ez jelenti az „elfogadást” – itt tehát világok harca folyik. 

A transzmozgalom nem csak az udvariatlan vagy alpári sértegetést tekinti ugyanis „dehumanizálásnak” (az emberség megtagadásának) és „transzfóbiának”, hanem minden feléje irányuló kritikát is.

Ez, mint korábban írtam, egy zárt, intoleráns, merev gondolkodás, ami emberek egy csoportjából egy kritizálhatatlan, érinthetetlen kasztot kreál. Az identitást pedig szentként kezeli – holott az identitás nem szent. Akinek egészséges önképe van, azt nem lehet „dehumanizálni” és megsérteni „ezezéssel” és félreszólítással. Nincs olyan emberi jog, és nem is szabadna feltalálni, ami szerint tilos sértegetni másokat – és főleg nincs olyan jog, hogy tilos kritizálni. 

Itt van nekünk például Schilling Árpád, aki az egészet úgyszintén puszta elfogadási kérdésként kezeli, egy kalap alá véve nőket, melegeket, transzokat, kijelentve: „Férfiak sokasága ragaszkodik kivételezett helyzetéhez és évezredes komfortérzetéhez. A pokolba velük!” Továbbá: „kifejezetten szomorúan konstatálom, amikor meleg, leszbikus vagy biszexuális emberek a transzneműeket ellenségként kezelik, és saját társadalmi pozíciójuk vagy politikai hatalmuk védelme érdekében hangolják ellenük a közvéleményt.”

Schiling Árpád sem értette meg, miről van szó, csak szajkózza a nyugati szélsőbalos, woke, identitáspolitikai közhelyeket.

Azaz ez egy antropológiai vita. Ez az antropológiai vita tartalmi vita, nem pedig formális. De persze az idegenbe szakadt, indulatos értelmiségi színésznek bele kell pofáznia mindenbe, amihez nem ért. Nem fogja fel, hogy vannak olyan kérdések, ahol a formális keretek tágítása nem segít, mert egymást kölcsönösen kizáró világ- és emberképek ütköznek. 

Mutatom Schilling Árpádnak, milyen tartalmi problémákat szül a kérdés, olyan tartalmi problémákat, amelyek nem oldhatóak meg pusztán emberi jogokkal és elfogadással:

„Amikor partnerem elkezdte a nemi átváltozását (gender transition), leszbikus identitásom központi jelentőségű volt az életemben és az önfelfogásomban már egy évtizede, és nem tudtam, hogy az átváltozása mivé tesz engem. Egyesek azt mondták nekem, hogy továbbra is ’nyilvánvalóan’ leszbikus vagyok, de másoknak épp az volt nyilvánvaló, hogy heteroszexuális lettem, vagy biszexuális. Számomra egyáltalán nem volt nyilvánvaló semmi, és sokáig küzdöttem magammal. Most egy transznemű férfi partnere voltam, miközben leszbikus voltam, és belenyugodtam, hogy nincs neve annak, aminek gondolom magam. A queerek és transzok családja tagjának gondolom magam.” A történet az Our Bodies, Ourselves (A mi testünk, mi magunk) című, Szentírásként tisztelt feminista kötetben szerepel.

A Médiatanács döntésének ezen része ilyen tekintetben bizony a feministák szólásszabadságát és a tudomány szabadságát is korlátozhatja. Nem jó fejlemény.

Kép: Wikipédia