Angyalnak kellett volna lennie – száz éve halt meg Marcel Proust

„Sokáig korán feküdtem le.” Ezzel a mondattal kezdődik a huszadik századi irodalom egyik legkülönösebb műve, Az eltűnt idő nyomában. Legalábbis a Gyergyai Albert-féle fordítás így kezdődik, mert azóta Jancsó Júlia újra fordította a mű mind a hét kötetét, de az ő fordítása most nincs a kezem ügyében. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Jancsó a teljes művet fordította le, míg Gyergyai annak idején csak az első három kötetet.

Jómagam – ha jól emlékszem – öt kötetet olvastam a hétből, de nem egyszerre, hanem nagyjából tizenöt év alatt. Az első hármat még húszéves koromban, egy szuszra, de erről nagy vonalakban megemlékeztem már egy korábbi írásomban. És most nem is az a lényeg, hogy én hogyan és mikor olvastam. Vagy ki tudja, talán épp ez a lényeg, elvégre mi másról beszélhet ilyenkor az ember, mint a saját Proust-élményéről.

Az eltűnt idő nyomában több mint egy évtizedig készült, de Proust életében csak az első két kötet jelent meg. Be sem tudta fejezni igazán, noha a szöveggel nagyjából elkészült, de már nem maradt ideje a letisztázásra.

Tényleg soha életemben nem olvastam hozzá foghatót. Pedig első ránézésre semmi különös. Egy irgalmatlan terjedelmű, unalmas szövegtenger, amit normális ember az első húsz oldal után a sarokba vág. Könnyen támadhat ez az érzésünk, ha belekezdünk az olvasásába. De ha így teszünk, rosszul tesszük.

Marcel Proust

Mert ennek a regénynek az egyik titka éppen az, hogy van egy titokzatos tempója, amit ha megérzünk, egy elképesztő világ nyílik meg előttünk. Emlékszem, amikor annak idején belekezdtem az első kötetbe, a Swannba, egy ideig én sem éreztem ezt a tempót. Kicsit nyűglődtem vele, kicsit untam, de aztán történt valami, és beszippantottak a mondatok.

Az eltűnt idő nyomában nem ennek a világnak lett írva, ez jól látszik. Manapság tényleg nagyon radikálisnak tűnik ez a – Pilinszky szavával – „unalmon túli” tempó, ez az aprólékos, ráérős szöszölés különféle, lényegtelennek tűnő tárgyak körül.

Nála nincs hétköznapi linearitás, nem jutunk el A-ból B-be, vagyis nem úgy, mint gondolnánk. Ahogy ír, az leginkább bizonyos pszichológiai iskolák asszociációs módszerére hasonlít. Vizsgál egy tárgyat, egy tájat, egy embert, és a vizsgálat közben mindenféle más is az eszébe jut, ami valamilyen módon kapcsolódik ahhoz, amivel épp foglalkozik.

Ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi különös, mi magunk is ugyanígy gondolkodunk. Ha egyszer aprólékosan rögzítenénk, hogy életünk egyetlen napján mi minden jutott eszünkbe, a nap végére rájönnénk, hogy valami nagyon hasonló játszódott le bennünk is, mint Proust regényében. Persze ezzel nem szeretném elbagatellizálni az egészet, mert az egy dolog, hogy Proust tulajdonképpen csak követte a gondolkodás egyszerű, ősi mechanizmusait, de ez még önmagában azért nem lett volna elég. Kellett ehhez még valami, amit viszont nem lehet megmagyarázni, ami nem következik semmiből, aminek nem lehet a végére járni. Ez pedig az, hogy miféle mondatokat tudott írni.

S hogy az egész miről szól, az szinte már mellékes is.

A tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji Párizs panoptikuma egyfelől, a vidéki Franciaország, a francia táj elképesztően szép tablója másfelől. Egy olyan világé, amely mára mindenestül eltűnt, felzabálták a háborúk és a háborúkat követő társadalmi, természeti kataklizmák.

Proustban megvolt a mágikus képesség arra, hogy mindent egyben lásson. Az időérzékeléséről mindig az jut eszembe, ahogy egy férfi Fliegauf Benedek filmjében elmeséli, milyen élményeket élt át, miután egy autóbalesetet követően percekre a klinikai halál állapotába került. Az örökkévalóságot tapasztalta meg ebben az élményben, azt, hogy minden egyszerre van, nincs múlt, nincs jelen és nincs jövő, mert amit mi múló időként élünk meg, az valójában „egyszerre” történik, egymásba olvad, mintha az egész egy gömb belsejében kavarogna.

Az eltűnt idő nyomában pontosan így működik, ami azt is jelenti, hogy Proust az örökkévalóság rögzítését célozta meg, ami nyilvánvalóan nem sikerülhetett maradéktalanul.

De nem volt az. Egy testileg gyenge, asztmás, túlérzékeny lény volt, aki egy parafával hangszigetelt szobában írt, mert képtelen volt elviselni a külvilág otromba zajait. Küzdött a saját démonaival, a homoszexualitásával, amit egyszerre beleírt és nem írt bele a regényébe. Beleírta az egyik figurába, az elég gusztustalan, de annál emlékezetesebb Charlus báróba, és nem írta bele, mert a szerelmi szenvedélyek, kétségek és gyötrődések összes árnyalatát nők és lányok képében mutatja fel.

Soha olyan tájleírásokat nem olvastam, mint ebben a könyvben. Tengerpartok és erdők, a francia vidék bukolikus békéjének feledhetetlen leírásait találjuk nála. Fiatalon halt meg, de ezzel az érzékenységgel és ezekkel a testi-lelki bajokkal csoda, hogy ötvenegy évig kibírta. A fizikai létezést nem neki találták ki. Sokkal inkább angyalnak kellett volna lennie, de ha az lett volna, nem hagyta volna ránk ezt a csodálatos monstrumot, ittlétének lenyűgöző emlékét.

Ha Európa klasszikus kultúrája egyszer mindenestül elenyészne egy kataklizmában, de az Eltűnt idő nyomában egy példánya mégis megmaradna valahogy,

egy szonáta dallamvezetésétől a botanikus kertekig.

Ezekben a mostani időkben látszik csak igazán, mi mindent őrzött meg nekünk. 

Nyitókép: Claude Monet: Madame Monet és fia