Egy kenuzás rétegei – Mindennapi metafizika XVIII.

Gyerekkoromban szerettem volna egy kenut. Aztán később, kamaszkoromban még inkább. De sosem volt. Apámat valamiért nem érdekelte, neki elég volt az, ha nagyokat úszhatott a Dunában. Fiatal éveiben gyakran leúszott Zebegényből Nagymarosra, aztán az út szélén hazaballagott.

A Dunának ez a szakasza is gyökeresen megváltozott, szinte semmi nem emlékeztet már a régi állapotokra. Eltűnt a régi autóút a csodálatos bukkanóival, az ártéri erdő helyén sivár, meredek, köves partok. Az első bukkanók után mindig meg kellett állnunk a régi Moszkviccsal, ha nagy ritkán a nagyanyám is beült az autóba. Azonnal hányingere támadt. Életében nem járt külföldön, az autóval utazás is teljesen idegen volt tőle. Valószínűleg nem is értette volna, miért akarna valaki külföldre utazni.

Ez az ideges utazási mánia, ami annyira jellemző a mai emberre, a régiek számára teljesen ismeretlen volt. És nem csak azért, mert nem volt lehetőségük rá. Az állatok és a növények mellől amúgy sem lehet huzamosabb időre eltűnni.

ahogy egy barátom szokta mondani. Ez a lassúság, ez a valódi jelenlét egy tájban nem arra sarkallja az embert, hogy ismeretlen, távoli vidékekről kezdjen ábrándozni.

És szó sincs itt arról, hogy valamiféle romantikus mázzal akarnám leönteni például a nagyanyám életét. Az Osztrák-Magyar Monarchiában született, kisgyerekként átélte az első világháborút, aztán fiatalasszonyként a másodikat, a férjét málenkij robotra hurcolták, a földjeiket elvették. Emlékszem, ahogy órákig el tudott üldögélni a hátsó kertben, már félig bénán, a második agyvérzése után. Ha rá gondolok, ez a lassúság, ez a természetes tempó jut eszembe.

Azt sem értette, hogy apám miért utazik el olykor olyan különös helyekre, mint Tadzsikisztán vagy Kirgizisztán. Munkahelyi utak voltak ezek, különféle gépek és híradástechnikai eszközök ottani beüzemelésében vett részt. Legendás történetei voltak a szovjet belföldi repülőjáratokról.

majd a repülőtéren, mínusz harminc fokban a fogadóbizottság egy raklapnyi vodkával és pezsgővel várta őket, miközben hóvihar tombolt. Egy – talán Dusambében álló – mecsetet sokszor emlegetett, ahol a mennyezeten egy óriási mozaik azt a szívet melengető pillanatot örökítette meg, ahogy egy katona, miközben hátulról az áldozata orrlyukaiba mélyeszti az ujjait, éppen elvágja annak torkát.  

De itt meg is állok, mert látom, hogy eredetileg a kenuról lett volna szó. Csak az a baj, hogy a kenu – mint ahogy sok minden más is – egy automatikus asszociációs láncot indít el bennem, számtalan emlékréteg tapad hozzá, amelyek valahogy mégis hozzátartoznak a dologhoz.

Ahogy öregszem, lassan kezdem megérteni Marcel Proustot, aki képes volt – némi túlzással – egy teába mártott keksz ízéből kibontani egy hétkötetes regényt, Az eltűnt idő nyomában-t. De ha már az asszociációs láncnál tartunk, nem tudom megállni, hogy Proust könyvéről ne jusson eszembe egy beszélgetés, amely a váci kórházban zajlott le úgy negyedszázaddal ezelőtt. Meg akartam úszni az akkor még kötelező sorkatonai szolgálatot, egy ismerős bejuttatott valahogy a váci kórház pszichiátriai osztályára, hogy egy ott kapott zárójelentéssel majd rövidre tudjam zárni az egész mizériát.

A szélsőséges introvertáltság, a mélyen melankolikus alkat, az antiszociális magatartásra való hajlam akkoriban eleve megvolt, csak papírom nem volt róla. Egy nagyvizit során az egyik idős orvos észrevette az ágyam melletti asztalkán Proust művének egyik kötetét. Odajött hozzám és azt mondta, hogy ha valaki tizenkilenc éves korában, egy pszichiátriai osztályon ezt a könyvet olvassa, az bőven kimeríti a katonai szolgálatra való teljes alkalmatlanság fogalmát. Majd hozzátette, hogy ő is tizenkilenc éves korában, Budapest ostromakor, 1944 telén olvasta egy pincében Az eltűnt idő nyomában első kötetét, úgyhogy további beszélgetésnek és vizsgálatoknak helye nincs, máris megy az irodájába és megírja a zárójelentésemet. Hát így lehet eljutni egy kenutól Proustig és Budapest ostromáig.

Eredetileg arról akartam volna írni, hogy milyen volt a napokban leevezni a Szentendrei-sziget csúcsára méteres hullámok között, két gyerekkel. A mostanában rémületesen elszaporodó motorcsónakok hétvégénként szinte használhatatlanná teszik a vizet. Rosszul vagyok tőlük, és ha rajtam múlna, rendeletileg tiltanám ki az összes motorcsónakot a Dunáról.

Azt a kenuban ülő két nyolcéves gyerek is világosan látta, hogy a motorcsónakok katasztrofális hatással vannak az élő vizekre. „Félnek tőlük a halak, hangosak és szennyezik a vizet” – ahogy egyikük tényszerűen összefoglalta. A hajóorrokban napozgató cicababák, az olykor már messziről hallható, fedélzeten üvöltetett lakossági diszkó és egyáltalán, azok a figurák, akik a kormánynál ülve vagy állva önelégült mosollyal bőgetik a nem ritkán száz lóerőnél is erősebb csónakmotorokat, szóval ez az egész infernális látvány a legenyhébben fogalmazva is kétségbeejtő. A gyerekek mindenesetre roppantul élvezték a nem ritkán félelmetes magasságú hullámokat,

Aztán visszafelé már a régi holtágak maradékaiban eveztünk. Mert ezek a régi holtágak is már csak nyomokban emlékeztetnek egykori önmagukra. De itt legalább viszonylagos csend volt és sima víz. Egy fennakadt uszadékfán jókora ékszerteknős napozott. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy ékszerteknőssel találkozom egy dunai holtágban. Kicsit később, már a nyílt vízre visszatérve jutott eszembe, hogy úgy húsz évvel ezelőtt eltűnt az egyik ékszerteknősünk a kertből, amikor a kutya feldöntötte a nyári szállásukként szolgáló gyerekkádat. Lehet, hogy ez a teknős volt az, ki tudja.

Útközben elhaladtunk egy vízparti szórakozóhely mellett, ahol félmeztelen, koszos, rasztafrizurás figurák ringatóztak a fűzfák közé kifeszített függőágyakon, miközben valahonnan goa-trance szólt. Arra gondoltam, hogy harminc évvel ezelőtt mennyire tetszett volna ez a hely, biztos egész nap itt lógtam volna.

De harminc évvel később van. És alig várom, hogy végre ne lássam őket.

Feltűnik a nagymarosi templomtorony a fák között, figyelem a vízipókok futkosását. Alig néhány tizedmásodperc, és nyomuk sem marad a sima víztükrön.