A pluralizmus nem önmagában érték

„Teljes körű” ellenőrzési eljárás alá vonja Magyarországot az Európa Tanács – szólt a minapi hír. Az Európa Tanács, mint ismeretes, nem EU-s intézmény. Ez egy 1949-ben létrejött, laza együttműködési és egyeztetési fórum, jelenleg 46 tagországgal. Székhelye Strasbourg, egyik fő célja az emberi jogok védelme. Az ET fogadta el az Emberi Jogok Európai Egyezményét 1950-ben, és alá tartozik az Emberi Jogok Európai Bírósága.

Most ennek az Európa Tanácsnak a parlamenti közgyűlése határozgatott hazánkról. A nemrég elfogadott országjelentés szerint a demokráciát és a jogállamiság magyarországi helyzetét érintő problémák „nagyrészt megoldatlanok maradnak”. A határozattal Magyarország csatlakozik az Európa Tanács azon tíz tagállamához – Albániához, Örményországhoz, Azerbajdzsánhoz, Bosznia-Hercegovinához, Georgiához, Moldovához, Lengyelországhoz, Szerbiához, Törökországhoz és Ukrajnához –, melyek szintén „teljes körű ellenőrzés” alatt állnak. Az ilyen típusú „ellenőrzés” magában foglalja a PACE illetékes jelentéstevőjének rendszeres látogatását az érintett országban, folyamatos párbeszédet a helyi hatóságokkal, valamint annak időszakos értékelését, hogy az adott tagállam betartja-e az Európa Tanács kötelezettségeit és kötelezettségvállalásait.

Határozatában a közgyűlés úgy foglalt állást, hogy Magyarországon a kétharmados többséget igénylő sarkalatos törvények széles körű alkalmazása

Szerintük a közelmúltban elfogadott magyar jogszabályi változások és a választási törvénnyel kapcsolatos problémák azt jelentik, hogy a jelenlegi választási keretek nem biztosítanak egyenlő feltételeket a tisztességes választások megtartásához. A közgyűlés aggodalmának adott hangot amiatt, hogy Magyarország 2020 óta különleges jogrendet alkalmaz, amely lehetővé teszi a veszélyhelyzet alkalmazását. Az ilyen rendeleteknek „szigorúan szükségesnek, arányosnak és időben korlátozottnak kell lenniük” – fogalmaztak.   

Nos, komoly vitám az ET közgyűlésével. Kezdjük ott, hogy szerintem a vészhelyzet tök rendben van, és a magyar kormány úgy alkalmazza, ahogy azt az ET írja: szigorúan szükséges esetben, arányosan és időben korlátozva. De amúgy ki határozza meg, hogy ezek a gyakorlatban mit jelentenek? Sokáig el lehet vitatkozgatni arról bármiféle végső konklúzió nélkül, hogy egy vészhelyzeti állapot mikor „szigorúan szükséges”, mikor „arányos” (ez a kedvencem), és mikor nem korlátozott időben. Egyébként meg egy demokratikusan megválasztott parlament miért is ne vezethetne be vészhelyzetet, ha szükségesnek tartja azt?

Az ET közgyűlése el van tévedve a választásokkal kapcsolatban is. Itthon a választásokon minden bejegyzett párt egyenlő jogi keretfeltételek között elindulhat, de nyilván a legnagyobb támogatottságú, s akár több mint egy évtizede hatalomban lévő pártnak nyilván több erőforrása van a többieknél –

De amit igazán elemezgetni szeretnék, az az ET pluralizmussal kapcsolatos megjegyzése, miszerint Magyarországon a kétharmados többséget igénylő sarkalatos törvények széles körű alkalmazása „súlyosan korlátozza a politikai pluralizmust” mint a demokratikus rendszerek alapját.

A magyar jogszabályok 1990 óta meghatározzák, milyen témák, törvények „kétharmadosak”. A kétharmadosságnak a lényege, hogy az egyszerű többséggel elfogadandó törvényeknél nagyobb legitimitást biztosít (bár Carl Schmitt ezzel nem értene egyet, szerinte logikailag 50 százalék plusz egy szavazat a lényeg, és más árnyalatok nincsenek), hiszen szélesebb támogatottságot kell hozzájuk összeszedni. Mondhatjuk azt is, hogy a kétharmad konszenzusigényes. Ha egy politikai erő kétharmaddal nyer negyedszerre a választásokon, akkor ő megtestesíti a reálisan elérhető nemzeti konszenzust is. Ha egy politikai erőnek kétharmada van, akkor tud sarkalatos törvényeket hozni és módosítani. De ez nem jelenti azt, hogy „széleskörűen” alkalmazza őket, ennek a szóhasználatnak semmi értelme nincsen.

Ezt azért írom, mert egyre inkább az a benyomásom, hogy tőlünk nyugatra, illetve itthon az ellenzék úgy tekint a „sarkalatos” vagy „kétharmados” törvényekre, mint amelyekhez csak nagyon ritkán lehet hozzányúlni, és akkor is politikai oldalakon átívelő konszenzussal. A kétharmados győzelem, egy politikai erő alkotmányozó többsége pedig szerintük egyszerűen nem kívánatos. Azaz azzal van bajuk, hogy a magyar nép nem gondolkodik eléggé plurálisan, és mer kétharmaddal megválasztani egy pártszövetséget. Ez csak akkor kívánatos, ha a baloldalnak sikerül, máskülönben nem. (Hiszen ők amúgy is a pluralizmus letéteményesének tekintik magukat.)

Ezért aztán megjelennek azok az érvelések, amelyek szerint a kétharmados felhatalmazással élni az „visszaélés” – de mivel is? Szerintem semmivel. A nyugati világ elszokott az ilyen mértékű legitimitástól, ezért megijed tőle. Csak akkor szereti, ha azt a demokraták szerzik meg Amerikában.

De a legjobb az, hogy az állítólag értéknek tekintendő politikai pluralizmust épp a „sarkalatos törvények széles körű alkalmazása” segítheti elő. Arra gondolok, hogy minél több sarkalatos, csak minősített többséggel módosítható törvény van, alapvetően annál több ügyben kell széles körű politikai konszenzust teremteni.

Csak hát az van, hogy nálunk kétharmaddal kormányoz egy politikai erő, és ezt nem veszi be a nyugatiak gyomra. Szerintük ez eleve nem demokratikus dolog, mert nekik csak a széttördelt politikai paletta különféle szereplőinek mesterséges összeragasztása – koalíció – tetszik, meg a váltópártos megoldások. Azok olyan kiszámíthatóan pluralisták.

Azt sem értem, miért is lenne önmagában érték bármilyen pluralizmus, beleértve a „politikai pluralizmust” is (azt nem pontosan értem, mit értenek ez alatt).

A pluralizmus adottság. Amit tisztelni kell, az a különféle nézeteket valló emberek és közösségek méltósága, ebből fakad, hogy elfogadjuk, hogy nem úgy gondolkodik mindenki, mint mi. De ez nem jelenti azt, hogy egy etnikailag vagy világnézetileg sokszínűség értékesebb lenne, mint az etnikai vagy világnézeti homogenitás. A pluralizmus sok tekintetben izgalmasabb, a homogénebb népesség pedig erősebb. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. De ha egy politikai közösség mondjuk nagyjából egyet gondol politikailag, és ez demokratikus választásokon kiderül, akkor bizony abba nem lehet belekötni. Miért lenne köteles pluralizálni magát? Csak azért, hogy plurálisabb legyen?

A politikai sokszínűség adottság; 

Miért is kellene tisztelnem egy olyan álláspontot, amiben nem látok semmi tiszteletre méltót, és akár még veszélyesnek, hamisnak is tartom? Nem magát az álláspontot tisztelem, hanem az embert, aki azt magáénak vallja, ezért elfogadom, hogy mást gondol, mint én, de joggal gondolhatom, hogy rosszul gondolja – és ő is gondolhatja ezt az én álláspontomról.

Az amerikai nagykövetség például augusztusban posztolta ki, hogy szerinte „a sokszínűség nem pusztán olyan tulajdonság, amelyet el kell viselni, hanem olyan ügy, amelyet ünnepelni kell, hiszen mindannyiunk számára erő és előny származik belőle.”

Hozzátették: „csatlakozunk mindazok hangjához, akik elítélik az idegengyűlöletet, a diszkriminációt valamint a rasszizmus minden formáját, és közösen állunk azokkal az egyénekkel és közösségekkel, akik és amelyek a gyűlölet és a megosztás ideológiáit elszenvedték.”

Nos, az idegengyűlölet és rasszizmus elleni küzdelem nagyszerű dolog, de még mindig nem következik belőle, hogy a sokszínűség önmagában valamiféle érték lenne, főleg nem az, hogy ünnepelni kellene. Persze értem én, hogy a „pluralizmus-ideológia” valahol egy ellensúly, s célja, hogy még az írmagját is eltüntesse a rasszizmusnak, gyűlöletnek, satöbbi, hiszen ha önértéknek és ünneplendőnek tartjuk a pluralizmust, akkor nehezebb rasszistának lenni, mintha csak elfogadjuk adottságként.

Szerintem értékes dolog magyarnak lenni, értékes dolog romának lenni, értékes dolog bármilyen nemzethez tartozni, és tisztelnünk kell más nemzetiségű, etnikumú embertársainkat. Ha egy társadalom sokszínű, akkor az. De ebből nem következik, hogy a sokszínűség önérték volna.

Míg ugyanis minden etnikum értékes, addig ez nem mondható el minden világnézetről és életmódról. Megintcsak: miért is kellene tiszteltünk vagy akár ünnepelnünk az általunk tévesnek tartott világnézeteket, életmódokat? Azokat maximum elfogadjuk és együtt élünk velük – toleráljuk őket. De biztos, hogy nem ünnepeljük. A kulturális termékek (gasztronómia, művészet, stb.) sokszínűsége vagy épp az életmód- és hivatásválasztás lehetősége ás így sokszínűsége viszont érték önmagában. 

Ezzel együtt is az embereket és méltóságukat tiszteljük, ebből fakadóan fogadjuk el a politikai pluralizmust, mint adottságot, mivel mindenkinek lehetősége és joga van azt gondolni, amit szeretne. De ez nem a világnézetek nem létező egyenlősége miatt van, hanem emberi mivoltunk következménye. Persze ettől még a homogenitás sem érték önmagában. 

A kortárs pluralizmusmánia meglehetősen öncélú lett, ráadásul tőlünk nyugatra a pluralizmus alatt egyre kevésbé értenek világnézeti pluralizmust. Életmód- és kultúrapluralizmust értenek alatta, amit mindenkinek el kell fogadnia, sőt ünnepelnie kell, és ilyen szempontból egy ideológia hegemóniájára törekednek. Patologikus, hogy oly sok minden a pluralizmussal szeretnének igazolni.

Nyitókép: Facebook