II. Erzsébet halálára

Boris Johnson korábbi brit miniszterelnök írása a brit királynő halálára

Ez a hazánk legszomorúbb napja. Mindannyiunk szívében ott a fájdalom Királynőnk eltávozása miatt, egy mély és személyes veszteségérzet – sokkal erősebben, mint amilyet talán vártunk.

Ezekben az első, sötét pillanatokban, tudom, hogy emberek milliói álltak meg, hogy Erzsébet Királynőre gondoljanak, a ragyogó fényre, amely végleg kihunyt.

A gyász hullámai körbejárják a világot, Balmoraltól – együttérzésünk a Királyi Család felé – messze túl a hazánkon, végig a nagy Nemzetközösségen, amit annyira becsben tartott és ami annyira becsben tartotta őt.

Természetes az ember esetében, hogy csak a veszteség valóságában szembesülünk azzal, hogy mi is veszett el. Csak most kezdjük felfogni, mennyi mindent jelentett ő számunkra, mennyi mindent tett értünk és mennyire szeretett minket.

Ahogy a hiányra gondolunk, amit maga után hagyott, megértjük azt az alapvető szerepét, amit betöltött,

Mély bölcsességére és történelmi tudatosságára gondolunk, és kimeríthetetlennek tűnő, ám alulbecsült kötelességtudatára. Könyörtelennek érezhette napirendjét, de ezt soha nem mutatta ki: kisebb és nagyobb események tízezreire hozta el mosolyát, melegségét és kedves humorát – és páratlan hetven éven keresztül terjesztette ezt a varázslatot királyságában.

Ez hazánk legszomorúbb napja, mert egyedi és egyszerű hatalma volt ahhoz, hogy boldoggá tegyen minket. Ezért szerettük őt.

Az egyik legnagyobb teljesítménye az volt, hogy nem csak modernizálta az alkotmányos monarchiát, de olyan trónörököst nevelt, aki bőven igazolhatja örökségét, és akinek saját kötelességtudata édesanyja és hazája legjobb hagyományait követi.

Lehet, hogy hangunk el-elcsuklik a szomorúságtól, de önbizalommal mondhatjuk azokat a szavakat, amiket több mint hetven éve nem hallottunk ebben az országban:

Isten óvja a Királyt.

Fotó: Scott Heppell / POOL / AFP