Az ukrán demokráciáról és a vágyvezérelt gondolkodásról

Az analógiákat kereső ember számára különös megnyugvást ad, ha képes meggyőzni magát arról, hogy azért, mert a jelenkor történéseihez hasonló események jó eséllyel már történtek a múltban is, a végkifejletük is nagyon hasonló lesz a történelmi előképekéhez.

Ez a gondolkodási minta természetesen egyáltalán nem elhibázott, sőt, igazán ez teszi lehetővé, hogy egyáltalán anélkül gondolkodni tudjunk a bennünket körülvevő dolgokról, hogy minden egyes apró részletet számításba kelljen vennünk minden egyes alkalommal. A természettudományok és bizonyos humán tudományok is erre építenek, szóval a dolog beváltnak mondható.

De azért nem árt vigyázni sem:

Ezt mutatja be Konrad Schuller a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung szerkesztőségéből, a munkadarab címe: Ezért van előnyben Ukrajna Oroszországgal szemben (FAZ. net: Warum die Ukraine gegenüber Russland im Vorteil ist, 2022. szeptember 6.).

Az újságírást azt teszi átkozottul nehéz műfajjá, hogy ha az ember gondolkodását közben a vágyai irányítják, akkor előbb vagy utóbb már nem nagyon fogja tudni úgy hajlítgatni az állításokat, hogy azok legalább nagyjából fedésben legyenek a valósággal. Az ember ettől függetlenül néha ír vágyak vezérelte dolgokat, mivel ilyen a természete.

Konrad Schuler publicisztikájából az a nagyon is érthető emberi vágy sugárzik,

(ez tévedés), Oroszország pedig nem (ez helytálló). A demokrácia jó, a tekintélyuralom rossz (ez is teljesen helytálló), a léleknek pedig az a szép, ha a jó győz, a gonosz pedig megbűnhődik. Így működünk mi, emberek, csak a világ működik néha máshogy.

Ki tudja, mi volt Szalamisznál?

Igazát alátámasztandó az egyébiránt erdélyi szász családból származó Schuller a szalamiszi csata analógiájához nyúl vissza. Tanulmányainkból emlékezhetünk arra, hogy időszámításunk előtt 480-ban a hellén városállamok szövetsége a szalamiszi tengerszorosban nagy vereséget mért a Xerxész vezette hódító perzsák hajóhadára, ami fordulópontot jelentett a perzsa háborúban.

Konrad Schuller több párhuzamot is lát a szalamiszi tengeri ütközet és Oroszország Ukrajna elleni offenzívája között – olyanokat például, hogy mind Athén, mind Ukrajna körülbelül három évtizeddel a csata előtt rázta le magáról a zsarnokok rabigáját, illetve hogy Xerxészhez hasonlóan Vlagyimir Putyin is autokrata.

– vélekedik Schuller.

Két és fél évezred távlatából persze sok mindent lehet mondani a szalamiszi csatáról, s ki tudja, talán valóban nyomott valamit a latban, hogy a hellén hajók evezőinél ülő emberek (talán) szabad polgárok voltak. A végső hellén győzelem szempontjából valamivel talán fontosabb lehetett, hogy a szövetségesek Themisztoklész javaslatára éppen ebben a szűk szorosban várták be a perzsákat, ráadásul volt is idejük felkészülni a támadásra. A perzsa túlerő így hamar az offenzíva kerékkötőjévé vált – ilyen problémákkal az oroszoknak nem kell megküzdeniük Ukrajnában.

„A szalamiszi és a kijevi vereségek a jelenkor egyik legveszélyesebb politikai elméletét rengetik meg” – folytatja Schuller: „Az új jobboldal azon kijelentését, ami szerint a kaotikus világban csak a tekintélyelvvel, nacionalista-illiberális ideológiával és erős vezetővel kormányzott államoknak van esélyük”.

Az újságíró szerint ennek a gondolati iskolának – amelynek Jarosław Kaczyński és Orbán Viktor személyében európai követői is akadnak – az az alapja, hogy a nyelvhasználatban, etnikai hovatartozásban, szexuális irányultságban és vallási kérdésekben nincs helye a sokféleségnek. Xerxész így gondolkodott, Themisztoklész nem. Putyin így gondolkodik, Zelenszkij nem (legalább is Németországból úgy tűnik).

Az ukrán „demokrácia” dicsérete

Konrad Schuller szerint az, hogy az oroszoknak fel kellett adniuk Kijev ostromát – amely valóban komoly presztízsveszteség Moszkvának –, lényegében azt bizonyítja, hogy az autokráciáknak a gyakorlatban nincs sok esélyük a demokráciákkal szemben. Az olvasó e ponton talán felvonja a szemöldökét: Akkor Ukrajna most már demokráciának számít? Igen:

– nyugtatja meg a kétkedőket Schuller a kijevi központú Ilko Kucheriv Democratic Initiatives Foundation és a Razumkov Centre felméréseire hivatkozva.

A törekvés érthető: miután a német kormány – a nyári hónapokban egyébként látványosan csökkenő lelkesedéssel – önteni kezdte a pénzt az ukrán hadsereg felfegyverzésébe (augusztus közepéig valamivel több mint hárommiliárd euró különböző természetű és célú segélyt folyósítva a szerencsétlen helyzetbe került országba) és saját polgárait is nehéz helyzetbe hozva teljes mellszélességgel beállt az Európai Unió szankciós politikája mögé (s így két legyet egy csapásra ütve nem csak azt intézte el, hogy az Északi Áramlat 2 vezetéket ne üzemeljék be, hanem azt is, hogy egyelőre az első gázvezetéken át se érkezzen több földgáz Viborgból Greifswaldba),

Még akkor is, ha a gyakorlatban ez azért nem teljesen így van.

Ránézésre persze minden rendben van: Ukrajnában is van parlament, van elnök, vannak választások, vannak újságok és pártok is (bár ez utóbbiak mostanában jobban teszik, ha nem beszélnek oroszul), a feltételek tehát nagyjából adottak egy erős és egészséges demokrácia létrejöttéhez. De ahogy arról már többször értekeztem, Ukrajnában nem ez történt: a rendszerváltást ellopta a posztkommunista politikai és gazdasági elit, a politikai élet pedig vállalkozó kedvű oligarchák játszóterévé vált. A mai napig is az. Ukrajna egy korrupt, amolyan igazi felfelé nyaló (USA, EU), oldalra könyöklő (Magyarország), lefelé taposó (bármilyen létező kisebbség) ország, amire még a State Department érdekeit megmosolyogtató szervilizmussal kiszolgáló

Ilyen egy demokrácia?

S mégis mit mond el egy ország politikai kultúrájáról, ha valaki azért lehet benne elnök, mert előtte sorozatszínészként eljátszotta a becsületes politikust? Egy valóban működő demokráciában ilyesmi nem nagyon fordul elő – olyan ez, mintha a Cobra 11 első részének szinte páratlan sikere után valaki megalapította volna a Semir Gerkhan Pártot, és elindult volna vele az 1998-as német választáson. Az akkori nézettségi adatok alapján körülbelül háromszor annyi szavazatot kapott volna, mint a Zöldek.

De mivel Németország egy viszonylag egészséges politikai kultúrájú, demokratikus ország, ilyesmi senkinek sem jutott az eszébe – de akkor miért tesz úgy Schuller is, mintha máshol ez normális lenne? A németországi demokrácia eszerint egyenértékű volna az ukrajnaival? Ez elég lesújtó lenne a szövetségi köztársaságra nézve, igaz, Annalena Baerbock zöldpárti külügyminiszter legutóbbi, Puzsér Róbert szerint „hallatlanul rokonszenves” kijelentése – „mindegy, mit gondolnak a német választóim”, Németország az ukránok pártján fog állni, amíg csak kell – hallatán az ember akaratlanul is arra gondol, hogy

Ez – ha már történelmi analógiákban gondolkodunk – általában katasztrófához vezet Németországban.

A forradalmak mítosza

„E demokrácia gondolatvilága ennek [az etnikai sokféleségnek – a szerk.] megfelelően sokszínű. Nyugaton sokan az etnikai meghatározottságú, hagyományos patriotizmust támogatják, amíg Kijevben, a 2004-es és 2014-es, antiautoriter felkelések soknyelvű központjában az emberi jogok és a pluralizmus individualista-européer olvasata kap nagy visszhangot” – folytatja Konrad Schuller az ukrán demokrácia dicséretét. Hogy a nyugat-ukrajnai „etnikai meghatározottságú, hagyományos patriotizmus” alatt a népirtó banderizmus nemes hagyományait kell-e érteni, az nem teljesen világos, mint ahogy az sem teljesen az, hogy az említett tüntetés-sorozatok mitől is voltak antiautoriter színezetűek.

A rendelkezésre álló – nota bene: tudományos módszerekkel kezelt, tehát jó esetben nem a szerző szája íze szerint kiválogatott – felmérési adatok alapján

mint az, hogy ki mennyire tekintélyelvű vezető – főleg, hogy e tekintetben Viktor Juscsenko sem vizsgázott sokkal jobban elődjénél, Leonyid Kucsmánál.

Hasonlóképpen a 2014-es események résztvevőit sem elsősorban az zavarta, hogy Viktor Janukovics alatt az ország a korábbiaknál is antidemokratikusabb fordulatot vett, hanem az, hogy a rohamrendőrök válogatás nélkül összevertek mindenkit, és hogy a kormány nem írta alá a társulási megállapodást az Európai Unióval. A jogállamiság mint motivációs tényező, valójában folyamatosan veszített a jelentőségéből az idő előrehaladtával (erről részletesebben ebben a tanulmányban lehet olvasni).

Mindezek alapján azt kijelenteni, hogy az ukránokat 2004-ben és 2014-ben is a demokrácia iránti elkötelezettség vitte az utcára, a legnagyobb jóindulattal is csak félig helytálló, egyebekben pedig inkább csúsztatásnak tűnik. Ez után az sem lephet meg igazán senkit, hogy Schuller annyival intézi el a tüntetések és a Janukovics elűzése után felállt átmeneti kormány szélsőséges kötődéseit,

Így is lehet mondani, de mi értelme így tagadni a valóságot? Másként kiderülne, hogy az egekig magasztalt ukrán demokrácia egyik legszebb ünnepénél népirtók szellemi örökösei voltak a porondmesterek, s ez esetleg rossz fényt vetne a majdani forradalomra és következményeire?

Az ukrán ketrecharcos feltámadása

Ez önbecsapás, s ezzel még nincs vége: „»A demokrácia úgy növeli meg az államok erejét, hogy geopolitikai szempontból a súlycsoportjukon felül is tudjanak bokszolni«” – idéz Konrad Schuller egy amerikai kutatót, aki szerint legalább négy oka van annak, hogy az autokráciák alulmaradnak a demokráciákkal szemben: az autokraták nem ismerik a valóságot; az autokráciák katonái motiválatlanabbak a demokráciáékéinál; az autoriter vezetők félnek a népüktől; az autoriter országokkal nem szívesen szövetkeznek a többiek – ezért nincsenek Oroszországnak szövetségesei ebben a háborúban.

Ami nyilvánvaló tévedés: ha elfogadjuk az Európai Unióban uralkodó narratívát, ami szerint mindenki Putyinnal van, aki nem hajlandó szankciókkal sújtani Oroszországot,

– például olyan obskúrus országok, mint Kína vagy India.

Egyértelmű tévedés az is, hogy Ukrajna azért tud „a súlycsoportján felül bokszolni”, mert „demokrácia”. Ukrajna a dolgok jelenlegi állása szerint bokszolni nem képes, legfeljebb a fedezékét tudja fenntartani, miközben a rosszul felkészült, gyengén küzdő Oroszország egyre kisebb meggyőződéssel pofozgatja.

Ukrajna nem azért tud talpon maradni, mert demokratikus a berendezkedése (mert egészen egyszerűen nem az), vagy mert motiváltak a harcosai, hanem azért, mert a konfliktusban egyébként csak a partvonalról érdekelt nyugati nagyhatalmak úgy öntik bele a pénzt és a haditechnikát, mintha nem lenne holnap. Aki látott már bokszmeccset, pontosan tudja, hogy a hátát a szorítóköteleknek vető, le-lecsúszó fedezéke mögül kétségbeesetten kitekintgető harcos nem a súlycsoportján felül küzd, hanem az életmentő gongot várja

De mikor lesz végre vége az ukránokkal kapcsolatos valóságtagadásnak? Alighanem soha.

A kör ugyanis bezárult: a napjaink Themisztoklésze, a Zelenszkij nevű, az Európai Néppárt által Szaharov-díjra jelölt politikus vezette bátor hellének a Kijev előtti Szalamisznál óriási vereséget mértek a modern Xerxész hajóhadára. Nem kizárt, hogy Putyin ezután megkorbácsoltatta a Dnyepert, ezt nem tudni. Támogatnunk kell tehát az ukránokat, mert ők demokraták, s mivel demokraták, egyébként is jobban bokszolnak autoriter ellenfeleiknél; de ha tovább támogatjuk őket, még jobban fognak, s a végén – Schuller vágyainak megfelelően – még az autoriter erős emberek mítosza is meg fog dőlni. Csakhogy – ahogy a fentiekben megkíséreltem levezetni – ennek a valóban vágyvezéreltnek tűnő gondolatsornak lényegében minden eleme hamis, vagy legalább is félreértésen alapul.

Az ukránok örök életre szóló megdicsőülése ezen a ponton már elkerülhetetlennek látszik. De ha a nyugat-európai elitek a jövőben a maguk asztalához akarják ültetni az ukránokat – amire Schuller cikkén felül még milliónyi csalhatatlan bizonyíték mutatkozott az elmúlt hónapokban –, talán mégis szerencsés lenne, ha megpróbálnák átugrani a saját árnyékukat, és elkezdenének a mítoszok világán túl is gondolkodni Zelenszkijről, az ukrán demokráciáról és a többiről. Csak úgy, a kellemetlen meglepetése elkerülése végett.

A nyitóképen: Wilhelm von Kaulbach: A szalamiszi csata (kb. 1858). A bal felső sarokban a dühös Xerxész, jobbra, középen Themisztoklész látható. Fotó: Bayerische Staatsgemäldesammlungen - Neue Pinakothek München