Regionális hatalommá válhat Lengyelország?

2022. május 31. 12:01

Az ukrajnai háború mintha szintlépést jelentett volna Lengyelországnak: a történelmi múlt és az utóbbi évszázad sorsfordulói után ma egyre határozottabban tágítja mozgásterét Varsó. De meddig emelkedhet a lengyel sas?

2022. május 31. 12:01
null
Greczula Levente László

Nyitókép: (Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP)

 

Az ukrajnai háború egyik legmeglepőbb hozadéka Lengyelország szerepének és nemzetközi megítélésének hirtelen megváltozása. Lengyelország, amely hazánkkal egyetemben mindeddig az Európai Unió egyik állandó „fenegyerekének” számított,

hirtelen példaképpé változott,

amikor szélesre tárta a kapuit az Ukrajnából érkező menekültek előtt.

A korántsem mindig harmonikus lengyel–amerikai kapcsolatok is reneszánszukat élik éppen, hiszen Lengyelország a térség legfontosabb NATO-tagállamaként gyakorlatilag az Ukrajnába irányuló katonai szállítmányok első számú logisztikai központjává vált.

Magyarország és Lengyelország viszonyában viszont éppen ellentétes előjelű változások történtek. A magyar–lengyel kapcsolatok a háború kitörése óta olyan mélyponton vannak, amire csak nagyon régen volt példa. Novák Katalin múlt heti varsói látogatása talán a détente kezdete lehet a két ország között, de az elmúlt évek szívélyes kapcsolatához még így is nagyon hosszú út vezetne vissza.

De mi történt a lengyelekkel?

A lengyel uralom kora

A vizsgálódást a lengyel és az ukrán nép közös történelmével érdemes kezdenünk. Az ukránok előszeretettel hivatkoznak a Kijevi Ruszra, mint államiságuk előképére. Arról lehet vitatkozni, hogy ez történelmileg megállja-e a helyét, mindenesetre tény, hogy ez a középkori állam valóban a mai Ukrajna területén létezett egészen a tatárjárásig. Egyes területek ezt követően litván uralom alá kerültek, majd az akkori Lengyelország és Litvánia perszonálunióra lépését követően a lengyelek szereztek itt nagyobb befolyást. Ez egyben egy konfliktusos időszak kezdetét is jelentette, ami az új urak és az alávetettek közötti vallási és gazdasági természetű érdekellentétek tekintetében nem is olyan meglepő. Ezek a feszültségek az 1700-as évek végéig megmaradtak, és a lengyel–litván államközösség feloszlásával sem tűntek el igazán.

Az első világháborút követően ismét létrejött

Lengyelország 1918-ban aztán olyan területeket tudott szerezni magának, amik ma Ukrajna nyugati részéhez tartoznak.

Lengyel kézre került Lemberg (Lviv, lengyelül Lwów) vidéke is, amely a mai napig is központi jelentőségű a lengyel irredentizmusban. A szovjet–lengyel háború után kötött rigai béke meg is erősítette a két állam viszonylatában, hogy Kelet-Galícia és Volhínia területe is Lengyelországhoz kerül. Ez azonban nem sokáig maradt így, hiszen a Molotov–Ribbentrop-paktum felosztotta az akkori Lengyelországot a náci Németország és a Szovjetunió között, s így mind Galícia keleti része, mind pedig Volhínia gazdát cseréltek.

Érdemes rögzíteni, hogy a lengyelek és az ukránok kapcsolata eddig a pontig mintha mindig is az aszimmetriáról szólt volna: a lengyelek az urak, az ukránok pedig az alávetettek, akik egyszerűen nem képesek megszabadulni idegen megszállóiktól. Legalábbis jogszerű keretek között nem. Timothy Snyder szerint ugyanis a terület kéthatalmi megszállása – Németország a Barbarossa-hadművelet részeként elfoglalta Galíciát – mindkét nép számára szörnyű precedenseket teremtett. Mivel a szovjetek azelőtt a kelet-galíciai lengyel értelmiség deportálásával igyekeztek „lefejezni” az ottani lengyelséget, a megmaradt közösség hirtelen nagyon könnyű célpontnak tűnt a dühödt ukránok számára.

A gyűlölet kora

Galícia német megszállása kiváló lehetőséget biztosíthatott volna a militáns ukrán szélsőjobboldalnak az ottani lengyelség végső felszámolására, de a számításaik nem jöttek be egészen. Az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) Sztepan Bandera-féle radikális szárnya, az OUN-B már Lemberg náci megszállásakor kikiáltott egy független ukrán államot a galíciai nagyvárosban, ami ígéretük szerint szorosan együttműködött volna a megszállókkal. Ez nem aratott osztatlan sikert a németeknél,

akik inkább erőforrásként tekintettek az ukrán területekre és az ukrán emberekre, nem partnerekként.

A németek több részre darabolták az ukrán területeket, így Kelet-Galícia a lengyel vajdaságokból létrehozott Főkormányzóság (Generalgouvernement) része lett, míg Volhínia a Reichskommissariat felügyelete alá került. Az együttműködésből ezért nem is lett semmi, sőt, a németek inkább arra törekedtek, hogy elnyomják az OUN-B-t, ami hamar németellenes érzelmeket szült a szélsőségesek között.

Sztepan Bandera és társai számára akkor jött el a döntő pillanat, amikor a Barbarossa-hadművelet már véglegesen megtorpanni látszott. A nem is olyan rég még németbarát OUN-B ekkorra több kisebb, rivális partizáncsoport legyőzésével átvette az irányítást az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) felett. Ez kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy megtisztítsa az országot a megszállóktól, legyenek azok németek, szovjetek, vagy éppen lengyelek.

A már szovjet Lemberg belvárosa 1973-ban. Fotó: BORIS KRISHTOL / SPUTNIK VIA AFP
A már szovjet Lemberg belvárosa 1973-ban. Fotó: BORIS KRISHTOL / SPUTNIK VIA AFP

Kétségtelen, hogy a „megszállók” közül a legsúlyosabb bűnöket a lengyelek ellen követte el az UPA. Ez alighanem arra vezethető vissza, hogy Kelet-Galícia és Volhínia esetében lengyel és ukrán területi igények álltak fel, a partizánhadsereg vezérkara pedig Snyder szerint azzal számolt, hogy a második világháborúnak Németország és a Szovjetunió végkimerülése fog véget vetni, s ezután ezek a hatalmak kikerülnek majd a képből. Az UPA attól tartott, hogy a lengyelek ezután megtámadják majd a mai Ukrajna nyugati részét, ezért egy „megelőző csapás” nagyon is kézenfekvőnek tűnt.

1943 tavaszán végül

egy Banderáéktól független partizáncsoport lengyelellenes pogromjai indították el a később volhíniai népirtásként elhíresült vérengzéseket.

Ezzel párhuzamosan az UPA is akcióba lendült, és kíméletlenül pusztítani kezdte Volhínia lengyel lakosságát, amely ironikus módon éppen azokhoz a németekhez folyamodott segítségért, akik három és fél évvel azelőtt lerohanták Lengyelországot. Aligha meglepő módon nem sok segítséget kaptak.

A banderista partizánhadsereg eközben a volhíniai ukrán lakosság hathatós közreműködésével irtotta a lengyeleket. Egyes becslések szerint 1943 tavaszán és nyarán akár negyvenezer lengyel is a népirtás áldozatául eshetett. Eközben a lengyel ellenállás is szerveződőben volt: sokan szovjet partizáncsapatokhoz csatlakoztak, hogy a Wehrmacht és az UPA ellen harcoljanak, mások pedig a lengyel Honi Hadsereg (AK) színeiben ragadtak fegyvert. Az AK céljai egyrészt az ukrán partizánok legyőzése, másrészt Lemberg megtartása voltak, de végső soron egyiket sem sikerült megvalósítaniuk, hiszen a népirtásnak a Vörös Hadsereg nyugat felé irányuló nyomulása vetett véget 1944-ben, a galíciai nagyváros pedig később a Szovjetunió, majd Ukrajna része lett.

A kitelepítések kora

A háborút követő rendezés során nyilvánvalóvá vált, hogy a lengyeleknek le kell mondaniuk mind Kelet-Galíciáról, mind pedig Volhíniáról. Azonban a Bandera-féle ukrán szélsőségesek sem lehettek elégedettek a kialakult helyzettel, mert a független Ukrajna létrejötte ezt követően is elképzelhetetlennek tűnt.

Sztepan Bandera a szovjet megszállás alatt álló Nyugat-Ukrajnából Nyugat-Németországba települt, ahol a KGB 1959-ben meggyilkolta.

A független Ukrajna kollektív emlékezetében Banderára ma inkább hazafiként szokás hivatkozni, semmint népirtóként – sokat sejtet, hogy éppen a nyugatosnak kikiáltott Viktor Juscsenko tüntette ki őt poszthumusz az Ukrajna Hőse-díjjal. Sztepan Bandera születésnapja, január 1-je ma nemzeti ünnep Ukrajnában.

Visszatérve 1944-be, a lengyel kommunisták a volhíniai népirtás vége felé már javában a lengyelországi ukrán lakosság kitelepítésének előkészítésén dolgoztak szovjet elvtársaikkal – természetesen nem függetlenül a fent vázolt eseményektől. Ez a kérdés később nagyrészt „magától” is rendeződött, miután Lengyelország második világháború utáni határait végeredményben a szovjetek határozták meg, akik gondoskodtak arról, hogy a második lengyel köztársaság ukrán lakosságának túlnyomó többsége az új országhatárokon kívülre kerüljön.

A szovjetek később azt is elérték, hogy Lengyelország és a Szovjetunió részévé vált Ukrajna között lakosságcserét folytassanak le. Ez első körben azt jelentette, hogy a szovjetek felszámolták a galíciai és volhíniai lengyelséget. A lengyelországi ukránok kitelepítése viszont lényegesen nagyobb ellenállásba ütközött, s

itt ukránellenes összetűzésekre is sor került, amikre a megtámadott ukránok a lengyelek elleni erőszakkal feleltek.

A lengyelországi ukránok kitelepítéséhez végső soron a kommunisták hatalmának megszilárdulására volt szükség. Az ÁVH lengyel megfelelőjének alakulatai lényegében kiűzték az ukránok többségét Lengyelországból, elpusztítva falvaikat és meggyilkolva azokat, akik ellenálltak. 1945 őszére a lengyelek a hadsereget is bevetették az ukránok deportálására és az UPA Lengyelországban működő csapatainak felszámolására. Lengyelországból így 1946-ig összességében körülbelül ötszázezer ukránt távolítottak el.

Mindez azonban közel sem jelentette a ki- és áttelepítések végét. 1947 áprilisának végén a lengyelek több mint százötvenezer megmaradt ukránt telepítettek át erőszakkal a Lengyelországhoz került egykori porosz területekre a Visztula-hadművelet keretében. Ugyanekkor a szovjetek több mint százezer „megmaradt” lengyelt telepítettek ki a mai Nyugat-Ukrajna területéről a Szovjetunió távoli területeire.

Összességében megállapíthatjuk, hogy

az 1940-es években mind a lengyelek, mind az ukránok szörnyűséges tapasztalatokat szereztek egymással kapcsolatban.

Ugyan a kommunisták is rendkívüli erőszakkal léptek fel a két ország etnikai térszerkezetének mesterséges megváltoztatásakor, nem lehet szó nélkül elmenni a lengyelek és az ukránok egymás ellen elkövetett rémtettei mellett sem. Ezek az események a mai napig megterhelik a két ország kapcsolatát, s alighanem a nemzetközi közösség részéről is nagyobb figyelmet érdemelnének.

Európa kora

De mi történt ez után? Aligha meglepő módon a kommunizmus ideje alatt nem sok szó esett, nem sok szó eshetett a volhíniai népirtásról és a deportálásokról. A lengyelországi rendszerváltás és Ukrajna függetlenedése azonban ebben is változást hozott.

Kár lenne tagadni, hogy bizonyos lengyel körökben újraéledt az irredentizmus az 1990-es évek elején, de a varsói politikában nem ez, hanem az euroatlanti integráció iránti lelkesedés vált meghatározóvá. A legtöbb közép- és kelet-európai volt szovjet szatellitállamhoz hasonlóan Lengyelország is szeretett volna mihamarabb az Európai Unió és a NATO tagjává válni, így az ország külpolitikájának vektorai is ennek megfelelően alakultak. Lengyelország hazánkkal és Csehszlovákiával újra életre hívta a visegrádi együttműködést. Méretéből és földrajzi elhelyezkedéséből következően Lengyelország az Egyesült Államok legfontosabb partnerévé vált a régióban, s a mai napig is az maradt.

Lengyelország külpolitikája ebben az időszakban konzisztens maradt.

A legfontosabb cél a nyugati politikai és katonai szövetségi rendszerekbe történő minél mélyebb integráció volt,

és bár a két ország az 1990-es évek eleje óta törekedett kapcsolataik minél széleskörűbb kiépítésére, a lengyel–ukrán kétoldalú kapcsolatok fejlesztése értelemszerűen kissé háttérbe szorult. Mindettől függetlenül Lengyelország és Ukrajna a kilencvenes években több, stratégiai jelentőségű államközi megállapodást is kötött, amik napjainkban is meghatározzák a két ország kapcsolatát.

Nagy a barátság: Viktor Juscsenko és Lech Kaczynski Varsóban, 2008-ban. Fotó: JANEK SKARZYNSKI / AFP
Nagy a barátság: Viktor Juscsenko és Lech Kaczynski Varsóban, 2008-ban. Fotó: JANEK SKARZYNSKI / AFP

Bár Lengyelország ma is a legeurooptimistább közép- és kelet-európai tagállamok közé tartozik – legalábbis ami az ország lakosságát illeti –, azt nem érdemes tagadni, hogy a lengyel politikumban nem példa nélküliek az EU-val kapcsolatos ellenérzések sem. Itt elsősorban nem a jogállamiság körüli, frissen kialakult vitákra kell gondolni: vannak, akik csak egy újabb német birodalmi projektként tekintenek az Európai Unióra, amit jobb fenntartásokkal kezelni. A mainstream lengyel pártok közül a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság (PiS) az, amely ezeket az aggályokat már a kétezres évek közepétől kezdve képviselte.

A lengyel „ébredés” kora

A PiS 2015-től napjainkig tartó kormányzását a kétezres évek közepén megelőzte egy rövidebb, kormányon töltött időszak, amely a sorozatos botrányok miatt viszonylag gyorsan véget ért. Ebben a 2005 és 2007 közötti időszakban a Jog és Igazságossághoz tartozott a külügyi reszort is, ami lehetőséget adott a Kaczyński-pártnak arra, hogy immár az Európai Unió részeként folytasson merész külpolitikát, amelynek az egyik legfontosabb vektora a lengyel pozíciók megerősítése volt az Európai Unió keleti határvidékén.

A lengyel diplomaták az EU-n belül már hosszabb ideje lobbiztak az Unió keleti szomszédságpolitikájának továbbfejlesztéséért, természetesen

azzal a nem is titkolt céllal, hogy Lengyelország ezen keresztül erősíthesse pozícióit Kelet-Európában.

Varsó alapvetően a három kaukázusi állam – Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán –, illetve Moldova, esetleg Belarusz és legfőképpen Ukrajna felvételét szorgalmazta az EU új, általuk „keleti dimenziónak” nevezett kezdeményezésébe. A lengyelek ezen kívül az Európai Unió és Ukrajna közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését is el akarták érni, amire a 2004-es narancs forradalom után – névleg legalábbis – nyugat felé orientálódó ukrán politika tükrében talán valóban elérkezettnek tűnhetett a pillanat.

Zárójel: ez a lengyel kezdeményezés végül célt ért, de a PiS-kormány ezt már nem érhette meg. A botrányok nyomán összeomló Jaroslaw Kaczyński-kormány után a Polgári Platform vette át a hatalmat a jelenleg az Európai Néppárt élén vitézkedő Donald Tuskkal az élen. A terv sikere szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy Varsó egy régebbi, így valamivel nagyobb befolyással bíró tagállammal, a Tanács soros elnökségének átvételére készülő Svédországgal lépett szövetségre, hogy meggyőzze a vonakodó „nagyokat”, elsősorban a franciákat, hogy nem csupán lengyel magánakcióról van szó. Ez csak félig-meddig sikerült: a Keleti Partnerség névre keresztelt kezdeményezés prágai nyitórendezvényére Nicolas Sarkozy akkori elnök például el sem ment.

Amikor a Jog és Igazságosság nyolc, ellenzékben töltött év után ismét hatalomra került, külpolitikai alapelveik között már csak jóval kisebb jelentősége volt az Európai Unió részeként történő politizálásnak, viszont

jóval nagyobb hangsúlyt kaptak a Kaczyński-párt és körei regionális hatalmi ambíciói.

Ezek jórészt a repülőbalesetben meghalt Lech Kaczyński  elképzelésein alapultak, amelyeket egyszerre befolyásolt a németekkel és az oroszokkal szembeni bizalmatlanság.

A PiS egyik legfontosabb „új” külpolitikai víziója a német–francia tandemet kiegyensúlyozó közép- és kelet-európai hatalmi tengely létrehozása, amelyhez a 2015 óta kormányzó Jog és Igazságosság lényegében szabad kezet kapott a választóktól. Ezt több nemzetközi kezdeményezés is bizonyítja.

Magyarország szempontjából is jól érzékelhető, hogy a Kaczyński-párt hatalomra kerülése óta a visegrádi együttműködés, s azon belül a magyar–lengyel kapcsolatok is felpezsdültek.

Budapesthez hasonlóan Varsó is meglátta a lehetőséget a kissé kimerült V4 újraélesztésében,

amely az elmúlt években többször valóban képes volt kiegyensúlyozni a nyugat-európai tagállamok politikai szándékait.

Lengyelország azonban ennél nagyobb léptékben is gondolkodni kezdett: Andrzej Duda jelenlegi köztársasági elnök már 2015-ben arról beszélt, hogy Közép- és Kelet-Európában egy, a Balti-tengertől egészen az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódó regionális együttműködési rendszerre volna szükség. Varsó természetesen vezető szerepet vizionált, vizionál saját maga számára ebben a rendszerben, de ez nincs mindenkinek ínyére.

Sokan – például Prága – a lengyelek két világháború közötti Intermarium (Międzymorze, magyarul Tengerköz)-koncepciója iránti nosztalgiát látnak benne. Ez az 1920-as években elterjedt elképzelés egy soknemzetiségű föderáció létrehozását célozta volna az egykor lengyel–litván államközösség területéről kiindulva a Balti-tengertől egészen az Adriai- és a Fekete-tengerig. Az új föderációban természetesen Lengyelország dominanciája érvényesült volna, aminek az egyik legfőbb kárvallottja éppen az a Csehszlovákia lett volna, amely akkoriban Varsóban is Budapesten is főellenségnek számított. Ennek ellenére a Tengerközből akkor semmi sem lett, az utódja, a Három Tenger-kezdeményezés (TSI) viszont létrejött, igaz, egyelőre még nem bír túl nagy jelentőséggel.

A Három Tenger 2017-es varsói csúcstalálkozója, amire Donald Trump egykori amerikai elnök is ellátogatott. De vajon mit láthatott Áder János? Fotó: SAUL LOEB / AFP
A Három Tenger 2017-es varsói csúcstalálkozója, amire Donald Trump egykori amerikai elnök is ellátogatott. De vajon mit láthatott Áder János? Fotó: SAUL LOEB / AFP

Ugyanakkor nem az Intermarium-koncepció az egyetlen, amely az elmúlt években meghatározni látszott a lengyel külpolitika vektorait. A lengyel történetírásban, illetve a lengyel politikai gondolkodásban a rendszerváltást követően ismét népszerűvé vált az első ránézésre nehezen definiálhatónak tűnő úgynevezett „Jagelló-idea”, amely

azon országok közös politikai és kulturális örökségét hangsúlyozza, amik egykor a lengyel–litván államközösség részei voltak.

A Jagelló-idea már a második lengyel köztársaság létrejöttekor is igen népszerű volt a lengyel geopolitikai gondolkodók körében, és bizonyos értelmezések szerint tulajdonképpen már akkor is azt jelentette, hogy a lengyeleknek regionális vezető szerepre kell törekedniük Litvánia, Belarusz és Ukrajna területén. Az már száz évvel ezelőtt is egyértelműnek tűnt, hogy a lengyeleken kívül nem sokan vevők a lengyel–litván államközösség újjáépítésére – főleg nem lengyel dominanciával –, s ez az 1990-es években sem volt másként.

A lengyelek viszont láthatóan nem engedték el teljesen ezt az elképzelést, igaz, ma már talán nem szeretnének birodalmat építeni, s megelégszenek azzal, hogy mindhárom említett ország fölé igyekeznek kiterjeszteni a befolyásukat. Varsó így támogatta a 2004-es narancsos forradalmat Ukrajnában, s természetesen az ukránok által az „erény forradalmának” nevezett, 2013-ban kezdődött tüntetés-sorozatot is.

Hasonlóan lépett fel Lengyelország 2020-ban,

amikor a vélhetően elcsalt fehérorosz választások után hónapokig zajlottak kormányellenes tüntetések Aljakszandr Lukasenka szinte örökösnek tekinthető államelnök leváltásáért. Nem túlzás azt állítani, hogy Varsó ebben az időszakban gyakorlatilag csúcsra járatta az információs hadviselést Minszkkel szemben. A lengyel közmédia, a TVP külön a fehéroroszországi agitpropra létrehozott csatornája, a Belsat ekkor minden létező formában kormányellenes tartalmakat közvetített, még akkor is, amikor a brutalitásukról ismert helyi hatóságok már az utcáról vitték el az újságíróikat. A varsói kormány üzeneteinek közvetítéséért ez sem volt túl magas ár – ahogy ez a Belsat vezetőjével a forró minszki napok idején készült interjúnkból is kiderült.

A TVP egyébként Litvániában is működtet tévéadót TVP Wilno néven, igaz, ennek talán nem a kormánybuktatás a célja. Ukrajnai portfóliója egyelőre nincs a lengyel közmédiának, amihez jórészt az is hozzájárul, hogy az európai értékek és a sokszínűség jegyében a kijevi kormány a Majdan téri események után lényegében minden olyan tévéadó működését ellehetetlenítette az országban, amely túlnyomórészt nem ukránul sugároz. Meg hát nincs is kinek lengyelül tévét csinálni, erről a banderisták már gondoskodtak.

A koporsó, amit nem őriznek ingyen

Elképzelhető tehát, hogy az Ukrajnában dúló háború végső soron akár még kapóra is jöhet a lengyel regionális hatalmi ambíciók szempontjából? Nem lenne meglepő, ha így lenne. A baloldali médiában és irodalomban nagyjából teljes az egyetértés abban, hogy

a PiS 2015-ös hatalomra kerülése óta Lengyelország külpolitikájában egyre hangsúlyosabbá vált a revizionizmus,

vagy legalábbis a revizionista retorika. Ezt persze érdemes elosztanunk kettővel, hiszen a Jog és Igazságosság legalább akkora nemzetközi médiaellenszélben kormányoz Varsóban, mint a Fidesz Budapesten – de azért az általában úgy van, hogy nem zörög az a bizonyos haraszt, ha nem fújja az a bizonyos szél. Az tény, hogy a hét évvel ezelőtti kormányváltás óta Varsó elég egyoldalú retorikát alkalmaz a volhíniai népirtással kapcsolatban – ami persze nem példátlan, hiszen tudunk még olyan népirtásról, amivel kapcsolatban csak egy elfogadható narratíva létezik –, néhány évvel ezelőtt pedig az okozott diplomáciai feszültségeket, hogy az új lengyel útlevelek belső dizájnja az eredeti tervek szerint vilniusi és lembergi motívumokat is tartalmazott volna, ami Litvániában és Ukrajnában sem aratott osztatlan sikert. Egy ukrán tanulmány szerint ez a hozzáállás a legbefolyásosabb lengyel médiumok működésében is tetten érhető: az ukrajnai eseményekkel kapcsolatos híradások hangvételét sokszor az érzelmi túlfűtöttség határozza meg.

Az ukrajnai háború kitörése

két szempontból is nagyon kedvező helyzetbe hozta Lengyelországot.

Varsó egyrészt jó pontokat szerezhet magának az Európai Unióban, ahol a politikai és médiamainstream már régen bevándorlásellenes, idegengyűlölő országként könyvelte el Lengyelországot (csakúgy, mint hazánkat). Azzal, hogy Lengyelország szám szerint a legtöbb ukrajnai menekültet fogadta be a válság kezdete óta – nem feledve, hogy a 2021-es fehérorosz migrációs krízis során Varsó szinte erőn felül védte meg Európát és elsősorban Németországot a határra buszoztatott illegális migránsoktól –, a lengyel kormány azt a jelzést küldte Brüsszel felé, hogy válsághelyzetben igenis felelős partner, akire lehet számítani.

Ennek meg is lett az eredménye. Az ukrajnai háború kezdete óta mintha kevesebbet hallanánk a lengyelországi jogállamisággal és demokráciával kapcsolatos problémákról, sőt, még az uniós pénzcsapok is megnyíltak.

De meddig nyújtózkodhat Lengyelország az európai porondon? Innen folytatjuk legközelebb!

 

Folytatjuk!

 

Felhasznált irodalom

Copsey, Nathaniel és Pomorska, Karolina: The Influence of Newer Member States in the European Union: The Case of Poland and the Eastern Partnership. Europe-Asia Studies (66) 3, 421–443
Danylenko, Serhiy et al: Ukrainian Historical Issues in Polish Media in the Context of a Hybrid War: Between Myths and Post-Truth. Przegląd Strategiczny 2020 (13), 333–348
Ištok, Robert et al: The Intermarium as a Polish Geopolitical Concept in History and in the Present. Geopolitics (26) 1, 314–341
Lagzi Gábor: Etnikai tisztogatások Ukrajnában – az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) lengyelellenes fellépése 1943–1944-ben. In: Ablonczy Balázs, Fedinec Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban. A hatalomváltozások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. Budapest, 2005, Teleki László alapítvány
Mazzini, Mateusz: Poland’s Historical Revisionism is Pushing it into Moscow’s Arms. Foreign Policy Online, 2019. 02. 12.
Pietrzyk-Reeves, Dorota: The Revivals of the Jagellonian Idea: Political and Normative Contexts. Politeja (51) 6, 79–94
Polegkyi, Oleksii: The Intermarium in Ukrainian and Polish Foreign Policy Discourse. East/West (8) 2, 19–48
Schmidt, Andrea: From Intermarium to the Three Seas Initiative – Regional Integrations in Central and Eastern Europe and the Hungarian Foreign Policy. Politeja (51) 6, 165–190
Snyder, Timothy: „To Resolve the Ukrainian Problem Once and for All”. Journal of Cold War Studies (1) 2, 86–120
Zwolski, Kamil: Poland’s Foreign-Policy Turn. Survival (59) 4, 167–182

(66) 3, 421–443 Danylenko, Serhiy et al: Ukrainian Historical Issues in Polish Media in the Context of a Hybrid War: Between Myths and Post-Truth. 2020 (13), 333–348 Ištok, Robert et al: The Intermarium as a Polish Geopolitical Concept in History and in the Present. (26) 1, 314–341 Lagzi Gábor: In: Ablonczy Balázs, Fedinec Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban. A hatalomváltozások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. Budapest, 2005, Teleki László alapítvány Mazzini, Mateusz: Poland’s Historical Revisionism is Pushing it into Moscow’s Arms. , 2019. 02. 12. Pietrzyk-Reeves, Dorota: The Revivals of the Jagellonian Idea: Political and Normative Contexts. (51) 6, 79–94 Polegkyi, Oleksii: The Intermarium in Ukrainian and Polish Foreign Policy Discourse. (8) 2, 19–48 Schmidt, Andrea: From Intermarium to the Three Seas Initiative – Regional Integrations in Central and Eastern Europe and the Hungarian Foreign Policy. (51) 6, 165–190 Snyder, Timothy: „To Resolve the Ukrainian Problem Once and for All”. (1) 2, 86–120 Zwolski, Kamil: Poland’s Foreign-Policy Turn. (59) 4, 167–182

Kapcsolódó cikkek

Összesen 172 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Házam Hazája
2022. május 31. 23:33
" De meddig emelkedhet a lengyel sas?" Amíg nem kerül célkeresztbe. Lengyel sasról még nem olvastam madaras könyvekben. De még szerencse, hogy puffernek ott lesz nekünk Szlovákia :)
zuriktodor
2022. május 31. 20:17
Akárhonnan nézem, az ukrán egy gazdakereső nép.
Reszelő Aladár
2022. május 31. 19:01
Úgy akarnak a lengyelek az ukránokkal cimbizni, mintha mi akarnánk a románokkal. "Kiírtottatok pár százezer lengyelt, mindegy spongyát rá, inkább gyűlöljük együtt a ruszkikat. A végén meg kiderül, hogy igazából az ukrán nacionalisták azok, akik a sok gaztettet elkövették, csak valahogy a történelem oroszként emlészkik rájuk.
jánosbácsi
2022. május 31. 17:27
Az a probléma, hogy a lengyelek Európaiak. Orbán Viktor és követői ázsiai kipcsakok.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik