Ezen a ponton minden józan kormánynak korrigálnia kell, a miénk pedig az, szerencsére.
Így van ez a paradicsomnál – kilója szezonban négyszáz, amúgy ezerkétszáz forint, mert gáz kell hozzá, műtrágya, dízel, öntözővíz, munkaerő és minden egyéb fityfene. A paradicsom-, tészta- és joghurt-infláció bizony ott gyökeredzik egy sor teljesen valós nyersanyag áremelkedésében, s nincs az az áfa-csökkentés vagy bömbibe károgó DK-s matróna, aki ennek megálljt parancsolhatna.
A benzinárstop azonban ott áll a vártán egyes-egyedül, és pofázmányon röhögi a közgazdaságtant. Mert rátapint a kapitalizmus igazságossági Achilles-sarkára: hogy mindenki olyan olcsón állítja elő a javakat, amennyire tudja, majd olyan drágán adja őket tovább, amilyen drágán csak megveszik.
A Mol tehát megveszi az orosz Urals olajat július végi állás szerint bő 30 dollárral a Brent szabvány alatt, feldolgozza a tavalyival bizonyára összemérhető költségszinten üzemelő finomítójában, itt rápakolja az év elejéhez képest a globális ellátási bizonytalanságok és fogyasztásnövekedés miatt megnégyszereződött finomítói árrést, majd még gyorsan körbenéz Ausztriában, Szlovákiában, Romániában és Horvátországban, átszámítja az ottani árakat a harmatgyenge forintra, és ha arrafelé több az annyi, akkor annak közelébe lövi be a piaci benzinárat, hogy a szomszédoknak azért mégse érje meg túlzottan nálunk benzinturistáskodva készlethiányt előidézni. Csak mire ide eljutunk, a magas olajbeszerzési ár ellenére is olyan messzire kerül a piaci ár az előállítási költségtől, mint az elrománosodástól Csíkmadaras.
A Mol érthető módon versenyalapon és nem költségalapon áraz, különben fél Európa hozzánk járna tankolni,