Szellemi holtudvar

Havas Henrik, az egykor még a Horn-kormányt is megjárt, kilencvenes évekbeli nagy hatalmú médiaguru a kétezerhúszas évekre Jobbik-közeli sufnimédiába igazolt, majd az N1TV szakmai felhőkarcolójából egy bérház erkélyére kényszerült a napokban. Szimbolikus eseményláncolat, bemutatva azt, hogyan változott az ország az elmúlt jó tíz évben, és mit hozott magával az idei választás.

Lassan negyedév is eltelt április harmadika óta. A Fidesz földcsuszamlásszerű győzelmét követően számos világmagyarázat született, amelyek a negyedik kétharmadot próbálták értelmezni. A kormányzati erőforrások, a vidéki szavazók elmaradottsága és a médiafölény kárhoztatása mellett a megbukott összefogás-narratíva uralta az ellenzéki elemzéseket, illetve Márki-Zay gyászos vezetői kompetenciái is elégtek a baráti tűzben.

pedig meggyőződésem, hogy az ő fáradhatatlan munkálkodásuk fontos alkotóeleme volt a negyedik Orbán-kormány bebetonozásának. Hogy miért is gondolom így? Egyszerűen azért, mert a meghirdetett ellenzéki korszakváltás, az új alapokra helyezett együttműködés (közös lista, előválasztás, a választókörzetek felosztása) megkövetelte volna az új arcok, az új szereplők aktiválását, mind a politikusi, mind a véleményvezéri dimenzióban.

Előbbi feltételt tekintve Márki-Zay még csak-csak nevezhető nóvumnak – még akkor is, ha paranoiája és küldetéstudata végül maga alá gyűrte a megváltási projektet –, azonban a jelöltek nagy része ugyanabból a naftalinszagú szekrényből bújt elő, amit a választók már háromszor is lelakatoltak. Hiba lenne természetesen a szocialistákra, a DK-ra vagy épp a Jobbikra fogni az elbukott választást, ugyanis ez elaggott politikusgeneráción túl felelőssége van a közvéleményt formáló ballib hátországnak is.

E téren ugyanis semmiféle megújulás nem történt harminc éve, ugyanazok az arcok fogalmazzák meg sommás ítéleteiket, akik chartáztak, petícióztak. Akik a Magyar Narancsban vagy ÉS-ben szörnyülködtek, esetleg a Napkeltében vagy a Heti Hetesben tündököltek. És ennek a liberális értelmiségnek tragikus szereptévesztése, hogy

Holott vagy régen önismétlő köröket futnak leselejtezett gondolatokkal (Vásárhelyi Mária, Csáki Judit, Bauer Tamás vagy épp Havas Henrik), vagy szellemileg leépültek (például szegény Bakáts Tibor). És roppant kevesen akadnak, akik a választások után képesnek bizonyultak az önreflexióra (ide sorolhatók Mérő László vagy Konok Péter megvilágosodásai).

Új szellemi hátország nem épült ki, és úgy tűnik, egyelőre erre halovány esély sem mutatkozik. A Jobbik által ácsolgatott holdudvar a radikálisból „néppártivá”, majd DK-társutassá válás során lassan elfogyott, a Momentumé egyelőre kevéssé látszik létezni.

Maradnak a kilencvenes évek fogatlan oroszlánjai, miközben a jobboldalon tovább zajlik az egykor még az ellenzéki létben elkezdett szellemi és intézményi építkezés. A liberális ikonosztáz figurái eközben lassan mállanak, hiába festik őket újra és újra.