Egy hete hömpölyög a budapesti belvárosban egy alaktalan, amorf, terméketlen valami. Tüntetés? Nem az, mert nincsen célja. Felkelés? Nem az, mert nincsen vezetője. Bulika? Az sem, mert ilyesmik vannak rajta nők helyett.
Azt hiszem,
azt a valamit, ami a budapesti utcákon hömpölyög, politikai impotenciának hívják.
Ott állnak a tüntetők a hídon, és a maguk részéről a dolgot egészen komolyan gondolják. A jó célt kissé brüszk és kimódolatlan kivitelezésben szolgáló kata-módosítás ürügyén tüntetnek az úgynevezett rendszer ellen, a maguk szemszögéből nézve nyilván érte őket az elmúlt tizenkét évben ezer meg egy sérelem, minden nyomorukat kiviszik a hídra. Ott állnak szegények, és epekedve várnak egy vezérre, aki megmenti őket a könyvelőtől, az adótól meg az energiaáraktól, ideális esetben akár Orbántól is. Ha van a politikában olyan helyzet, amikor egy jól behatárolható választóközönség – konkrétabban: a katások azon, minimum százezres tömege, akiknek nem kata-károsultak, hanem boldog katások voltak, és azon 25 százaléknyi magyar háztartás népe, akik most szorongva simogatják a klíma és a villanybojler oldalát, hátha megkönyörül rajtuk és kevesebbet fogyaszt – csak úgy lövelli kifelé magából a feromonokat, az bizony most van.
A magyar politikai rendszer súlyos betegségére világít rá az, hogy a magyar ellenzékben ilyenkor csak nem mozdul meg semmi. Fásult háziúr módjára csak ülnek a karosszékben hálóingüket lengetve, nyomkodják összehamuzott pocakjuk mögött a telefont, sört nyeldekelnek és fogyasztják a magyar adófizetők készítette vacsorát. Azaz ugyanazt csinálják, mint tegnap és tegnapelőtt: elmondják, kiírják, lefilmezik, meginterpellálják és halálra napirendelőttizik az ország problémáit, mögéjük teszik, hogy mindennek az oka Orbán, felszólítják a miniszterelnököt, hogy csináljon már valamit, majd visszadőlnek a karosszékbe. Úgy viselkednek, mint békeidőben.