A kiélezett állapotú demokrácia

„Molnár Tamás még 1992-ben írt egy cikket a Crisis Magazine június 1-jei számába, Don’t go West Young Man címmel (Ne menj nyugatra, fiam). Ebben a következőket írta:

»Segíthet-e mindebben a Nyugat? Ezeréves történelmük megkeményítette a magyarokat, eléggé realisták tehát ahhoz, hogy kételkedjenek ebben, sőt még abban is, hogy van-e erre őszinte szándék. Mitterrand egyetlen gondja az, hogy meggyengítse Németországot, a balkáni felfordulásért szembeszökő London felelőssége, Washingtonnak a közel-keleti olaj miatt fő a feje, Moszkva és Kijev keze pedig ott van az atomfegyverek bevetésének indítógombján. Más szempontból a Nyugat nem mutat érdeklődést, de nem is mutatott 1500 óta, amikor az Oszmán Birodalom uralma alá hajtotta a térséget. A magyaroknak egyszerűen nincsenek illúzióik, és a nyugati ígéretekkel kapcsolatban akasztófahumorral telített tréfák terjednek az országban. Az idősebbek nem olyan szkeptikusak: él még bennük a hajdani Párizs, Zürich, Berlin és Róma iránti nosztalgia. A fiatalabbak örömmel veszik, hogy kinyíltak a határok, hogy a nyugati egyetemek és laboratóriumok megannyi ösztöndíjat kínálnak, hanem aztán azzal a hírrel térnek haza, hogy persze, ezek odaát gazdagabbak, de nem jobbak nálunk, kényelmük pedig megrontó és lealacsonyító. Szép lassan kiegyensúlyozott álláspont kezd magának utat törni, az pedig így szól: 'Indulj nyugatnak fiam, de ne maradj sokáig!'«

Nos, hol van már 1992? Sehol. S a Nyugat azóta ezerszer rosszabb állapotban van. S a mi öregjeink, továbbá öreggé lett önmagunk is leszámolt minden Nyugattal kapcsolatos illúziójával.

»Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.«

Ez maradt nekünk. Ha ez remény.”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Ficsor Márton/Mandiner