Az ember a teremtéssel, „vagyis az emberi közösséggel és a természettel szemben teremtői magatartásra kötelezett, ami eleve kizár minden romboló cselekedetet. Ha az ember hű marad e rendeltetéséhez, általa valódi, aktív világszentelés megy végbe.”
Az Ars Naturae folyóirat 2026 júniusában megjelent 29. száma e „teremtői magatartás” számos lehetőségét bontja ki olyan témák mentén, mint a kapitalizmus tradicionális kritikája, a munka keresztény felfogása, a hozzáértés szerepe a művészetekben, a regeneratív élelmiszer-termelés mint életmód, a természetes gazdálkodás vagy az életkutatás holisztikus alapjai.
A legtágabb értelemben vett ökológia, vagy a természet alakítása szükségszerűen az emberi tevékenységek területéhez tartozik. Az Ars Naturae folyóirat a vallási, filozófiai hagyományok felől közelíti meg e kérdéskört, és innen vezeti le a gyakorlati következtetéseket.
Szemlélődés és cselekvés egyensúlya jellemzi e „teremtői magatartást”, amelyről Sophie Latour – Leopold Ziegler életművének kutatója – ír a fenti idézetben. („A hagyományos emberkép mint kiút korunk mocsárvilágából. Leopold Ziegler emlékezetére”). Ezt az egyensúlyt a folyóirat írásai egészen életközeli és mindennapjainkat meghatározó példákkal érzékeltetik.
A szemlélődés az élet transzcendens céljára, az időbeliség és a tárgyak világán túlra irányul. Felfedezi továbbá a metafizikai gyökerű kozmológiai szövedéket, amelyben élünk. A cselekvés ebből kiindulva nyeri el jelentőségét és jut beteljesedéséig.
Tevékenység és kontempláció viszonyának jelentőségét azáltal is megérthetjük, ha észrevesszük: egész gazdasági rendszereket határoz meg, hogy miként gondolkodunk róluk, legfőképp pedig, hogy miként gyakoroljuk szemlélődés és cselekvés egyensúlyba hozását. Az előregyártott valóságok hamis falanszteréből e kettő egyensúlyi állapota vezetheti el az embert a valóság igazi és teremtő alakításához.
Tradicionális nézőpontból mind a kommunizmus, mind a kapitalizmus gazdasági koncepciója a szemlélődés és cselekvés egyensúlyi állapotának megbomlásából következik.
Rodney Blackhirst nyitó írásában a kapitalizmus hagyományos szempontú kritikájára tesz kísérletet. Kimutatja, hogy a kapitalizmus nem pusztán szabad vállalkozásként/piacként/árucsereként tekinthető, hanem egy átfogóbb értelemben vett önálló, modern ideológiaként, „amely mélyen ellenséges a hagyományos, helyi csereformákkal, valamint a hagyományok minden további lényeges formájával szemben.” Ez utóbbiak vonatkozásában pedig a hagyományos munkamódszereket emeli ki, a hivatásra épülő kultúrát, ahol a munka szellemi út is.
A kapitalizmus mindezek megszüntetésére irányul, olyan munkaerő-felfogást képviselve, amely „egy kézművesség-ellenes bérrabszolgaság rendszerét jelenti”. „A hagyományos társadalmi rend és a kapitalista berendezkedés közötti legszembetűnőbb, legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb különbség a munka szervezésében és felfogásában rejlik. A különbség pontosan abban áll, hogy a kapitalista rendszerben a munka minden vertikális (minőségi és szellemi) jellege eltűnik, ezáltal pedig puszta mennyiséggé, »árucikké« válik. Mondani sem kell, hogy egy ilyen rendszerben a kontemplatív életnek helye nincs.” Néhány bekezdéssel később pedig így folytatja:
„A mai napig a kapitalizmus a földi erőforrások végességének módszeres tagadása és a jövő generációk számára történő erőforrás-megőrzés felelősségének, vagyis a hagyományos gondos gazdálkodás ideáljának teljes elutasítása köré szerveződik. Megfigyelhetjük, hogy míg korábban a kapitalizmus teljes megvetéssel tekintett a múltra, most azt látjuk, hogy hasonló megvetéssel falja fel a jövőt – miközben továbbra is igyekszik fenntartani a haladás mítoszát –, míg végül csak egy meghamisított jelen marad számunkra.”
Blackhirst gondolatait a lapszámban tovább mélyítik Dorothy Sayers szempontjai. Sayers T. S. Eliot, Charles Williams és C. S. Lewis baráti köréhez tartozott, és Magyarországon inkább csak krimiíróként ismert (lásd Kilenc ütés egy ember című regényét), noha keresztény vallásos műveiből is jelent meg kötet (az Encián kiadónál Aki királynak született. Tizenkét hangjáték Jézus Krisztus életéről címmel). A jelen lapszámban olvasható, az 1942-es háborús időkben tartott előadása („Miért dolgozzunk?”) széleskörűen és felrázó aktualitással taglalja munka és társadalom összefüggéseit, a munka keresztény perspektíváinak mélységeit, olyan spirituális összefüggéseket kiemelve, amelyeket az Ars et Viriditas kezdeményezés is képvisel (lásd például itt, itt és itt).
Sayers felvetése, hogy a gazdaság jelene és jövője attól függ, képesek vagyunk-e a föld gyümölcseit és az emberek munkáját nem puszta árucikknek tekinteni, és nem az alapján értékelni, hogy mennyi pénzt hoz, hanem hogy mennyit ér valójában, méghozzá a vallás területéhez tartozó abszolút értékek figyelembevételével. Mint fogalmaz:
„Annyira belénk ivódott az a szokás, miszerint a munkát pénzkeresésként fogjuk fel, hogy alig tudjuk elképzelni, milyen forradalmi változást jelentene, ha inkább az elvégzett munka szempontjából gondolkodnánk róla. Ez azt jelentené, hogy azt a fajta hozzáállást, amelyet a fizetés nélküli tevékenységeinkre – hobbijainkra, szabadidős érdeklődési körünkre, a magunk örömére készített és végzett dolgokra – tartogatunk, minden dologgal és emberrel kapcsolatos ítéletünk mércéjévé tennénk. Egy vállalkozásról nem azt kellene kérdeznünk, hogy »megtérül-e?«, hanem hogy »jó-e?«; egy emberről nem azt, hogy »mennyit keres?«, hanem hogy »mennyit ér a munkája?«; az árukról nem azt, hogy »rá tudjuk-e venni az embereket, hogy megvegyék?«, hanem hogy »hasznos és jól elkészített termékek-e?«; a munkavállalásról pedig nem azt, hogy »mennyi a heti fizetés?«, hanem hogy »teljes mértékben kihasználja-e a képességeimet?«”
A témát Brian Keeble („Művészetről és hozzáértésről”), Leopold Ziegler („Az emberi munka megfizethetetlensége”) és Claudia W. Ruitenberg („Túl hivatáson és hobbin: a regeneratív élelmiszer-termelés mint életmód”) írásai is tovább viszik, más-más szempontokkal kiegészítve Sayers gondolatait.
Keeble a „hozzáértést” (skill) – annak művészeti, mesterségbeli szerepe mellett – az emberi létállapot egy fontos minőségeként ismeri fel (már Sayers előadásából is kiderül, hogy e megközelítésmód szerves része a tradicionális létszemlélet társadalmi, gazdasági vetületeinek). A szerző a nyugati gondolkodástörténet alapvető eszméihez visszanyúlva mutatja meg, hogy
a művészet „az értelemmel való együttműködésen alapuló cselekvés”, mely kozmikus jelentőséggel bír, és a művész voltaképpen „hozzáértő mesterembert jelent, a művészet pedig nem más, mint a tökéletesen elvégzett munka”.
Ma már meglehetősen kevesen vannak, akik így fogják fel „művészetük” gyakorlását, holott hozzásegíthetne bennünket a munka azon spirituális távlatainak megragadásához is, amelyeket például Szent Ferenc és követői képviseltek.
A lapszámban Leopold Ziegler „Az emberi munka megfizethetetlensége” című írásában mutatja be Szent Ferenc (aki egyébként a szemlélődő út követője volt) munkához való hozzáállását. Hogy egy jellemző aktualitással éljünk: Ziegler gondolatmenete rálátást ad a mai olvasónak arra is, hogy bizony lényeges különbségek vannak a munka és a dolgokról való lemondás azon felfogása között, amit Szent Ferenc és amit korunkban például a Világgazdasági Fórum hirdet egy ideje. A „nem lesz semmid és boldog leszel” kampányszövege mögött álló úgynevezett sharing economy koncepciója groteszk paródiáját állítja elénk az élet minden területén gyakorolt „önzetlen és minden célszerűségtől szabaddá lett cselekvési módnak”, amely utóbbi – mint Ziegler írja – „egy ma már nem létező, vagy még meg nem született társadalom erkölcsi lelkiismeretének” legmagasabb értéke lehetne.
Ehhez azonban újra a föld és az ég egymást kiegészítő egyensúlya szükségeltetik, a régi-új mérték, olyan emberkép, mely túllép a gazdasági ember, az ember mint „árutermelő és árut cserélő társadalmi állat” általános képzetén.
„Hogyan is foghatná fel éppen ez a társadalmi állat a legszentebb szegénység ferences ideálját? Egy olyan ideált, amelynek jelentősége legfőképp abban csúcsosodik ki, hogy még a nehéz és alacsony munkát is megtanítja ismét játékként végezni?” – teszi fel a kérdést Ziegler…
Ahogy Sayers is írja, ma már csak háborús és más nehéz időkben, nélkülözés közepette, egyszóval későn ismerjük fel e gondolatok igazi jelentőségét. Mert „Amikor életünk a földtől függ, szűkös élelmiszeradagokkal kell megfizetnünk azért, hogy gondatlansággal vagy túltermesztéssel tönkretettük a termékenységét.”
A Japánból származó „természetes gazdálkodás” mozgalma mintegy előrelátóan és bölcsen felismerve ezt, kialakította a saját természeti környezete által kínált feltételek között alkalmazható, organikus módszereit.
Fukuoka Masanobu természetes gazdálkodása világszerte figyelmet vívott ki magának – annak ellenére, hogy maga Fukuoka a természetnek szentelte figyelmét, nem pedig a hírnév megszerzésének. Szerény élete a természettel való összhang lehető legszélesebb körű kialakításában állt, de oly módon, hogy soha ne feledje, soha ne veszítse szem elől a természet forrását, a transzcendencia végső dimenzióját, ami nélkül a természet sem lenne az, ami. Nyugati követői érdeklődéssel és lelkesen vették/veszik át Fukuoka gyakorlati gazdálkodási elveit, de milyen jó lenne, ha ugyanígy hangsúlyoznák hozzáállásának lényegét: a transzcendenciára irányuló látásmódot, az emberi megismerés igazi távlatainak felkutatására törekvő gyermeki és bölcs tisztaságot. Hiszen mennyi mindent tanulhatnánk vagy inkább kellene tanulnunk, méghozzá a gyakorlati elveket megelőzően e japán földművestől:
az abszolútumra való irányulást, az Istenre törekvést, az emberi tudás korlátainak felismerését, a természet bölcsessége iránti fogékonyságot és még sorolhatnánk…
A folyóiratban közölt válogatás ((„A természetes gazdálkodás. A zöld filozófia elmélete és gyakorlata”, kiegészítve Kato Sadamichi „»Test és föld nem kettő«. Kawaguchi Yoshikazu természetes gazdálkodása és az amerikai mezőgazdasági írók” című írásával) jól mutatja, hogy Fukuoka módszere egy szellemi út követéséből fakad. Elvei és gyakorlati tanácsai szellemi törekvésre épülnek és abból kiindulón fogalmazódnak meg. Ha e szellemi törekvést elhagyjuk, és csak a gyakorlati elvekre támaszkodunk, nem érhetünk el megfelelő eredményt. Fukuoka alapelveit egyébként is problematikus Nyugaton, az itteni környezeti feltételek mellett „egy az egyben” másolni, átvenni.
De az adaptáció lehetséges, és ebben jó volna, ha mindenekelőtt a megközelítési mód, a szellemi törekvés alapjainak és kiterjesztési/alkalmazási lehetőségeinek megértése állna első helyen.
Még a vegyszerhasználat vagy annak elvetése is e mélyebb okokra vezethető vissza, nem is beszélve a gyomlálásról, vagy a harmonikus növénytársításokról – jól tudják ezt azok, akik Magyarországon hasonló szellemben gazdálkodnak. A műtrágya- és vegyszermentes gazdálkodás a természettel való „újfajta” – a ma megszokottól eltérő – bizalom és tudás kiépítését, szeretettel végzett folyamatos megismerést, alkalmazkodást és tevékenységet követel, amelyek – legalábbis Fukuoka megközelítésében – a természet teljességét felölelő abszolút valóságra irányuló szemlélődésből fakadnak:
„Gyakran beszélünk »élelmiszer-termelésről«, de nem a gazdák termelik az életet fenntartó élelmet. Csak a természetnek van hatalma arra, hogy a semmiből teremtsen valamit. A gazdák csupán segítik a természetet. A modern mezőgazdaság pusztán egy újabb feldolgozóipar, amely műtrágyák, növényvédő szerek és gépek formájában felhasználja az olajból nyert energiát olyan szintetikus élelmiszerek előállítására, amelyek csak gyenge utánzatai a természetes ételeknek. A mai gazda az iparosodott társadalom bérmunkásává vált. (…) A természetes gazdálkodás, a mezőgazdaság igazi és eredeti formája, a természet módszertelen módszere, Bódhidharma változatlan útja. Bár törékenynek és sebezhetőnek tűnik, hatalmas ereje van, hiszen harc nélkül hoz győzelmet (…). Mivel a természetes gazdálkodás egy alapvető természetszemléletből levezetett elveken nyugszik, minden korszakban aktuális és alkalmazható marad. Bár ősi eredetű, mégis örökké új.”
Gyakorlati szempontból és nyugati fogalmakkal szólva valójában Fukuoka is bizonyos erények kifejlesztését javasolja első körben a természet leigázására irányuló esztelen törekvés helyett. És ahogy Wendell Berry fogalmazott a lap egy korábbi (24.) számában: „amiket hagyományosan »erényeknek« nevezünk, nem azért jók, mert erősen ajánlottak, hanem mert szükségesek: egységet és harmóniát teremtenek. Hogy csak a legmagasabb tradicionális erényről beszéljünk, a hit életünk ösztönös ugrása az eredet felé, az a mozdulat, amellyel elismerjük a rendet és a harmóniát, amelyhez tartozunk.”
Nos, éppen ez az, ahol a leglátványosabban elválik egymástól a hagyományhű és a modern-posztmodern alapú létszemlélés. A kettő nem egyeztethető össze anélkül, hogy a fogalmakat és jelentéseket összemosnánk. A lapszámban Walter Heitler és Wilhelm Blasius is további elgondolkodtató szempontokat sorol fel ezen a vonalon, éppen a Nyugaton oly sokra tartott természettudományok kapcsán. Mint Blasius fogalmaz:
„az ember mint lélekkel bíró létező sajátos helyzete a természet birodalmában felelősséget ró rá gondolatait és tetteit illetően. Ez azt jelenti, hogy számára az élet szellemi áthatásának csak akkor van értelme, ha összhangban áll az élőlények teljes birodalmával és az egész világgal. Tekintettel a veszélyre, hogy minden földi élet és faja összes műve maradéktalanul elpusztul, az embernek egyáltalán nem szabadna többé olyasmiben segédkeznie, ami egy ilyen megsemmisülés lehetőségét vonhatja maga után. Csak úgy őrizheti meg méltóságát, ha tisztelettel adózik az élő, isteni kozmosznak, így fejezve ki háláját az életért, amit kölcsönbe kapott.”
A szeretet, ha nem pusztán szentimentális vonzalomként éljük, hanem a leghatalmasabb létrehozó, alakító és kapcsolatteremtő erőt ismerjük fel benne, minden emberi tevékenység gyümölcsözővé tételének kulcsa lehet. Ez a földművelés kapcsán kiváltképpen érvényes. Bár Fekete István azt írta: „A föld szeretetét nem lehet megtanulni. Csak az tudja becsülni és értékelni igazán, aki beleszületett ebbe a környezetbe, aki már gyerekkorában felismeri és meglátja benne a szépséget, a föld adta lehetőséget és értéket” – az Ars Naturae legújabb száma mégis mintha rácáfolna erre az elgondolkodtató állításra.
Az itt közölt írások segítségével és kellő nyitottsággal mindannyian ráismerhetünk arra a mélységes kapcsolatra, ami testünk és az élet alapját képező föld között van.
„Kénytelenek vagyunk tehát a teremtés gondolatát komolyan venni” – írja Walter Heitler, és így folytatja
„De ki volt a teremtő? Ha Istennek nevezzük, azzal csak nevet adunk annak a minden emberi intelligenciát elképzelhetetlen mértékben felülmúló szellemnek, ami nélkül nem boldogulunk. A teremtés jelen esetben nem azonos az emberi alkotás folyamatával, például egy remekmű létrehozásával. Mint már megállapítottuk, az alkotó ember inspirációtól áthatva fogadja be alkotó gondolatát. Itt azonban abszolút teremtésről van szó, amely nem máshonnan, mint az isteni lét ősalapjából származik.”
***
A 176 oldalas, számos illusztrációt tartalmazó kiadvány (címlapján Zsögödi Nagy Imre „Zsögödi táj pásztorokkal” című képével) részletes tartalomjegyzéke itt érhető el: https://arsnaturae.hu/hu/folyoirat/29
Megrendelhető a kiadótól: https://arsnaturae.hu/hu/megrendeles
Megvásárolható továbbá Budapesten az Írók Boltjában.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A lapszám ezúttal is olyasfajta „ökologikus szemléletet” közvetít, amely nem modern ideológiákból táplálkozik, hanem a hagyományos tudás- és életformák elválaszthatatlan része.
Helytelen a vízgazdálkodás, mert víztelen a helygazdálkodás – vallja Balogh Péter geográfus és gazdálkodó, a Vízválasztó Mozgalom alapítója. A Tiszánál beszélgettünk ember és táj viszonyairól, hazánk sivatagosodásáról és a víz életbe vágó fontosságáról.
„Minden sérült kollégánk hazatérhetett családjához a kórházból, és otthon folytathatják a rehabilitációs időszakot” – tájékoztatott közleményében a MOL.
Toroczkai László arra figyelmeztetett felszólalásában, hogy totális diktatúra épül Magyarországon. Míg Gulyás Gergely és Rétvári Bence a migrációs paktum részleteit szerette volna megtudni a miniszterelnöktől és kormányától.
A Telexnek több olyan munkatárs is nyilatkozott, aki nem végzett politikai munkát, mégis távoznia kellett, pedig a Tiszára szavazott.
Mi is ráfizethetünk a politikusok fizetéscsökkentésére, még a vegyes Tisza-csapatéra is.
Az eredmény egyértelmű.
„Magyar Péter arra kapott felhatalmazást, hogy eltakarítsa a zsarnokság haszonélvezőit, intézményeit, törvényeit, mechanizmusait és kultúráját.”
