„Mintha a természet kikiáltaná, hogy nincs természeti törvény” – Pierre Manent Az eltévedt ember című könyvéről

A természettörvény és nyomában a természetjog az ókor óta meghatározó fogalma a politikai, filozófiai, teológiai és jogi gondolkodásnak. A katolikus egyház tanításában központi szerepet tölt be. A természet­törvény az, amit a természet a „szívünkbe írt”, így minden józan ember fel tudja ismerni. Közvetetten persze Istentől származik, de a felismeréséhez nem szükséges hívőnek lenni, emellett racionálisan kifejthető és megvédhető. Ebben a gondolkodásban azonban a természetesség nem hajlamaink és vágyaink természetességét jelenti, ez nem rousseau-i értelemben vett természetesség (nála nincs természetjog), hanem klasszikusan azt mondja, hogy minden dolognak megvan a maga potencialitása, ami felé törekszik, amire jó (Arisztotelész negyedik oka, a causa finalis). Emellett minden létezőnek van állandó természete, így van állandó emberi természet is.

Pierre Manent francia katolikus (politikailag klasszikus liberális) filozófus Az eltévedt ember című kötetében azt mutatja be,

Manent a „nagy ellentmondás” bemutatásával indítja kötetét: a progresszió egyetemes emberi jogokban hisz, a saját kultúráját folyamatosan reformálja, mert bűnösnek véli, ám mások kultúráját ugyanezen emberi jogok nevében tiszteletben akarja tartani, akkor is, ha azok számos ponton ellentmondanak a saját, egyetemesnek gondolt értékrendjének. A nyugati kultúra hagyományos formája védelmezőinek viszont nem jár ez a tisztelet, nekik nincs joguk a saját kultúrájukhoz. 

Manent elveti a természeti állapot lehetőségét (Hobbes, Rousseau, Locke, Kant), és rámutat, hogy a természetjog elvetése denaturalizálja az embert, így pusztán egyénekről tudunk beszélni. A természetjog szerint ugyanis vannak cselekedetek és felfogások, amelyek természetünk szerint valók, és vannak, amelyek nem, utóbbit pedig leküzdendő akadálynak tekinti. Ugyanakkor ez a progresszív felfogás titokban visszacsempészi a természet fogalmát a saját gondolkodásába, amikor természetes hajlamokról beszél, például az lmbtq esetében.

Az egyik fő példája így a „házasság mindenkinek”, tehát a melegházasság kérdése lesz, hiszen azt a klasszikus gondolkodás és a kereszténység a természetjog alapján elveti mint az ember természetével ellentétes dolgot. A melegházasság metafizikai igény, ami az ember természetére vonatkozik, tehát átértelmezi azt, hogy mi az ember. Ezért nem puszta jogkiterjesztésről beszélünk, ami megfér a hagyományos felfogás mellett, hanem rivális értelmezésekről, amelyek között szükség­- sze­rűen választanunk kell. A hagyományos természetjogi felfogás a nő és férfi különálló, egymást kiegészítő és állandó természetéből indul ki, a melegházasság azonban értelemszerűen tagadja ezt.

Ráadásul nem elég toleránsnak lenni, mivel az érintettek csak akkor érzik elfogadottnak magukat, ha mindenki kifejezetten elismeri, elfogadja a felfogásukat. 

Ezután a szerző kitér az előzményekre, Hobbesra, Machiavellire, majd a kereszténység kérdésére.

Manent szerint a törvény a progresszív felfogásban a jogok rabszolgája lesz. A jog azt biztosítja, hogy azok lehessünk, amik lenni akarunk, függetlenül attól, ez összhangban van-e a természetünkkel. 

Pierre Manent: Az eltévedt ember – Amikor az emberi jogok már nem a természetjogból erednek. Axioma, 2025

Nyitókép: Magyar Napló