David Attenborough a Brit Birodalom gyermeke – és ahogy a világra tekint, abban még van valami ebből a birodalmi tudatból

Május 8-án ünnepelte századik születésnapját Sir David Attenborough, a méltán világhírű angol természetfilmes és -tudós. Napra pontosan ötven év van köztünk, aminek nyilván nincs jelentősége, de az ember hajlamos felfigyelni efféle egyezésekre. 

Nem hiszem, hogy van ember a nyugati civilizációban, aki legalább egy rövid snittet ne látott volna életében valamelyik filmjéből. Az Élet a Földön és Az élő bolygó című filmjei annak idején Magyarországon is kifejezetten sikeresek voltak. Attenborough már a megjelenésével is legendássá vált. A sokzsebes, terepszínű mellényével, a karakteres arcával, az orgánumával egy letűnt embertípus utolsó képviselője. Egész lénye valahogy „eggyel korábbi”: egy olyan időből származik, amikor az ember még a földrajzi, zoológiai felfedezések mámorában élt, és rácsodálkozott a térképen addig fehér foltként szereplő területekre. 

Persze nem a szó politikai, hanem szellemi értelmében. Angolként valahogy otthonosan mozog a világ bármely tetszőleges pontján. Ilyesmire mi, magyarok soha nem voltunk és nem is leszünk képesek. 

Grandiózus és lenyűgöző életműve egyszerre felemelő és mélyen tragikus. Felemelő, mert páratlan tágassággal és alapossággal mutatta meg a földi élővilág gazdagságát; és tragikus, mert ezzel együtt azt is megmutatta, hogy ezt a gazdagságot hogyan romboljuk szét, hogyan pusztítjuk el. Attól tartok, hogy ötven év múlva úgy fogják nézni a filmjeit, mint ahogy manapság mi nézünk egy múzeumban archív felvételeket valamiről, ami nincs már.

Bizonyos szempontból nem lehet jó David Attenborough-nak lenni, mert az élete olyan hosszúra nyúlt, hogy kénytelen volt végignézni ezt a drámai folyamatot. Ötven-­hatvan évvel ezelőtt még láthatott olyan vidékeket, amelyek érintetlenek voltak, ugyanolyanok, mint évezredekkel azelőtt. Aztán vissza is tért később ezekre a helyekre, és látnia kellett a pusztulást. Másfelől viszont nagyon is jó lehet David Attenborough-nak lenni, mert ő legalább még láthatta mindezt eredeti pompájában. Fiatal éveiben még számos felfedezetlen terület létezett a bolygón – és most, hogy betöltötte a százat, ezek a területek elfogytak. 

És nagyon nincs is már miről tudósítani. Csak ha arra gondolok, mi mindent láttam elpusztulni az elmúlt fél évszázadban, minden okom meglenne arra, hogy elbőgjem magam. És ehhez képest mi mindent láthatott elpusztulni Sir David Attenborough. Aki szemmel láthatóan hiába beszélt annyit arról, hogy ideje lenne változtatnunk, nem sokra ment vele. Pedig beszélt és filmezett róla eleget. 

Egy ilyen születésnap nagyszerű alkalom arra, hogy egyrészt fejet hajtsunk egy nagyszerű emberi életút előtt, másrészt pedig magunkba roskadva lássuk, hogy ez a hajó, úgy látszik, elment. Mert hiába mondta Attenborough, hiába mutatta meg annyiszor, nem és nem tanultunk belőle, nem okultunk a szavaiból és a képeiből sem.

Igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, de Attenborough tényleg csodálatos életének mégis ez az esszenciája, amiről persze ő tehet a legkevésbé. Megtett mindent, amit megtehetett, mi mást tehetett volna még? A többi nem rajta múlt, hanem rajtunk. Illetve rajtunk is. Az egész infernális rendszeren, amelynek a keretei között lassan, de biztosan elpusztítunk mindent magunk körül. De van itt még más is, amit Attenborough így fogalmazott meg egy interjúban: „Gyakran beszélünk arról, hogy meg kell menteni a bolygónkat; de a helyzet az, hogy mindezt a magunk megmentése érdekében kell véghez vinnünk. A természet – velünk vagy nélkülünk – megújult erővel él majd tovább.” 

Egyes fajokat vagy fajok ezreit el lehet tüntetni, ami igazán tragikus, a természet viszont így vagy úgy, de megmarad akkor is, ha esetleg nekünk sikerülne eltüntetnünk magunkat innen. Kérdés persze, hogy miként képzeljünk el egy ember nélküli természetet. De hogy ne dőljünk most a kardunkba, legyen kissé optimistább a végszó: God bless you, Sir David Attenborough! Szép munka volt!

(Nyitókép: Adrian DENNIS / AFP)