Molnár Attila Károly: A kereszténydemokrata mozgalmak nem foglalkoznak a globalizáció veszteseivel, a Fidesz kivételt jelentett

„A régi típusú kereszténydemokrata erők helyzetét nem könnyíti meg az sem, hogy hagyományosan a politikai középtől jobbra helyezték el magukat. Csakhogy az európai politikai közép az elmúlt évtizedekben fokozatosan balra tolódott. A kereszténydemokraták pedig nem akarták elveszíteni a centrumot, így maguk is követték ezt az elmozdulást. Ennek következtében 

– magyarázta Molnár Attila Károly a Demokratának adott interjújában.

Az eszmetörténész ezzel kapcsolatban rámutatott: „Egy politikai mozgalom csak akkor maradhat karakteres, ha hajlandó konfliktusokat vállalni. Akik azonban elégedetlenek a jelenlegi európai rendszerrel, azoknak 

Mint kifejtette: „A második világháború után létrehozott rendszer lényege az volt, hogy a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták között ne legyen éles szembenállás. Ez a konszenzusos demokrácia modellje. A kereszténydemokrata pártok szervezeti kultúrája hosszú időn keresztül a konfliktuskerülésre épült, ez alapján szelektálódtak ki a politikusai is. Ma viszont jelentős társadalmi csoportok elégedetlenek a status quóval, és ezek a pártok nekik nem kínálnak meggyőző alternatívát.”

Molnár Attila Károly azt is kijelentette: 

ennek az az oka, hogy a kultúratermelő intézményeket leuralta a baloldal. Az a kevés létező keresztény értelmiségi, aki látható, megfeszül, hogy bizonyítsa a kultúra balliberális kapuőreinek: megbízható útitárs, kis szépséghibával.”

Az eszmetörténéz úgy vélekedett: „A ’45 utáni politikai rend azon alapult, hogy a kontinens államainak politikájába visszaengedték a domesztikált keresztény pártokat azzal, hogy a gazdasággal foglalkozzanak – és abban hatékonyak is voltak. A nyilvánosságot és a kultúrát azonban át kellett adniuk a baloldalnak. Komolyabb és kritikus, alternatívát felmutatni képes keresztény gondolkodást az Egyesült Államokban látok.”

Molnár Attila Károly arra is kitért: „A modern állam kialakulása óta az egyházak jellemzően igyekeznek távol maradni a napi pártpolitikától. Feladatuk nem elsősorban az ebben való részvétel, hanem olyan emberek nevelése, akik a közéletben is képesek keresztény elvek szerint cselekedni. 

Illetve tudni kell, hogy a katolikus egyház nagyon is politizált a hidegháború végén. II. János Pál pápát az antikommunista harcban együtt szokták emlegetni Thatcherrel és Reagannel. 90 után azonban az egyház tekintélye terhessé vált, és elkezdődött az erkölcsi lejáratása, a kiszorítása a közéletből. 

A kommunisták ezt az elnémulást erőszakkal és az Állami Egyházügyi Hivatallal érték el, a liberálisok más módon. Engedélyezett témákban – »teremtésvédelem«, szegénység – megszólalhat az egyház, de csak ha nem kérdőjelezi meg a balliberális konszenzust.”

Hazánkra kitérve az szmetörténész kijózanító állítást tett: 

Mint mondta: „Reálisan körülbelül 4-5 százaléknyi olyan választóval lehet számolni, akik kifejezetten a politikai kereszténység alapján választanak pártot.”

Hozzátette: 

Ez azt jelenti, hogy amennyiben a kulturális baloldal által erőltetett identitáspolitika, a woke szemlélet vagy az LMBTQ-kérdések állami támogatással jelennek meg az oktatásban és a közintézményekben, az könnyen újra politikai jelentőségűvé teheti a keresztény identitást. Nem azért, mert többen lesznek vallásos magyarok, hanem azért, mert sokan úgy érzik majd, hogy az általuk támogatott életformát támadás éri.”

„Kutatások szerint a magyarok többsége nem jár ugyan rendszeresen templomba, mégis úgy gondolja, hogy a vallásnak és az egyházi intézményeknek helyük van a társadalomban, a vallási hagyományokat támogatják, a keresztény ünnepeket fontosnak tartják. Sok esetben még azok gondolkodásában is jelen vannak keresztény kulturális elemek, akik egyébként elutasítják a kereszténységet” – mutatott rá Molnár Attila Károly.

Az eszmetörténész azt is kifejtette, mi volt az oka az európai kereszténydemokrata fősodor és a Fidesz szakításának oka.

Mint felidézte: „A két világháború között például az angol disztributista mozgalom – amelynek támogatói között ott volt G. K. Chesterton is – a kapitalizmus és a szocializmus között keresett harmadik utat. Képviselői szerint keresztény kötelesség segíteni a gazdasági verseny veszteseit, és nem lehet mindent a piac logikájára bízni. A második világháború után azonban a kereszténydemokrata pártok a kapitalista gazdasági modell politikai képviselőivé váltak.”

Hozzátette: „Bár ez gazdasági növekedést hozott, a társadalom egy jelentékeny része vesztese lett a változásoknak. A kereszténydemokrata fősodor azonban negyven éve nem tud elszakadni ettől a gondolkodástól. Jóllehet a neoliberális gazdaságpolitika helyett ma már a globalizáció képviselői lettek, annak is vannak gazdasági és kulturális nyertesei és vesztesei. A globalizáció vesztesei pedig egyre hangosabban keresik a képviseletet, a kereszténydemokrata mozgalmak viszont többnyire nem foglalkoznak velük. 

Nyugat-Európában azonban a gazdasági nacionalizmus továbbra is gyanús, főképpen mivel esélyt ad a posztszocialista térség felzárkózásának. A Fidesz gyakorlatilag társtalanul küzdött a nyugati politikai térben, szövetségesei sem abba az irányba húztak, amerre a korábbi magyar kormánypárt haladt.”

A jövőre kitérve Molnár Attila Károly úgy vélekedett: „valószínűleg 

A család, a gyermekvállalás, a munka, a tanulás és a helyi közösségek védelme ma is sok ember számára vonzó. Európában a kulturális kereszténység valószínűleg erősebb politikai kötőanyag lehet, mint a vallás gyakorlása. Azt kell zászlóra tűzni, ami érthetően elmondja a választóknak, hogy mit képvisel a keresztény politizálás.”

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton