Kis esti confessió Lukácsi Katalin mai compassiójáról

Wow, Katalin, de jó, amit mondasz – és érzem én, te kis huncut szerényke, hogy igazából

és míg ő értünk, te őérette együttszenvedtél (apropó, megvan még az a jó kis manikűrösöd? Kéne a telszáma, ha nem gond).

És persze köszönöm azt is, hogy mindezt el is mondod (a telószámot is, meg ezt a compassiósat) – ez csodás, és főleg így, hogy

Katalin. És ahogy élére állnak a szavaid a végén, majdnem azt mondtam, hogy mint kis piros pártkatonák, úgy menetelnek a fényes örökkévalóba, hát attól én igencsak meghatódtam. Egy pillanat, kopognak, rögtön jövök, na, már itt is vagyok, semmi extra, csak egy csóresz volt, lényegtelen, alig volt rajta ruha, hát normális ez, télen? Ki tudja, miket terjeszt, fogdossa itt össze nekem a vadonatúj kilincset. Méghogy nem-e kérek egy kis kenyeret meg halat, hallod, hát nem akarom tudni, hogy miként jutott hozzá, na hagyjuk.

Szóval, Katalin, visszatérve, csodás, ahogy elmeséled ezt az együttszenvedést, tudod, én is voltam már hasonló helyzetben, láttam egyszer, egy röpke pillanatra, a házunk előtt, az utcán, Porcika néni arcát, ahogy próbálta kiemelni a mozgássérült fiát a Fiat-ból, haha, szóval egyből láttam az arcán, hogy compassióban van ő is egészen, na persze,

Katalin, mert amaz mégiscsak egy b-kategóriás, harmincas nóném anyja, hát nem is lettek jobban, érted, csávókám se pattant ki vígan a kerekesszékből, és ez biztos, mivel láttam őket újra a minap (így jár, akinek nem akad nagyhirtelen egy pestis sújtotta szegregációs település, egy elgennyesedett sebhelyű köztéri szobor, egy szomorú, orrsövényferdüléses polgármesterjelölt, vagy egy rászoruló lábgombás középvezető).

Mert az, ki országunkért szenvedett, érdeme jeléül lerázta magáról a gipszek bilincsét, kiemelte büszke fejét a karanténok kínjaiból, s

Ez így van rendjén, tényleg jó, hogy ezt ilyen érzékenyen megértetted, és velünk is megosztottad.

Reménykedem, hátha ez a nyilvános confessióm a Porcika néni compassiójáról beszámít majd az osztogatásnál, de ha nem, Katalin, emlékezz meg rólam, legyen egy jó szavad, egy kicsi együttszenvedésed irányomba, és

Na, megint kopognak. Bocs, de megnézem, ki az. Hát, megint az a csóró, bakker, a kenyérrel. Üzeni, hogy neked is jut, meg annak a feltámadottnak is – a gipszes fazonnak, tudod, akiről az előbb beszéltél. Ez, hallod, ha kiteszed az ajtón, bemászik az ablakon.

Na, megyek, Katalin, le kell törölgessem a muskátlikról a port (ne felejtsd a manikűröst!).

Puszi