A magyar forradalom és a washingtoni kettős beszéd

„Borhi László Hadüzenettől rendszerváltásig című akadémiai doktori értekezésében túllép azon a közkeletű vélekedésen, hogy a nyugati nagyhatalmak régiónkat kényszerűségből, a Szovjetunió katonai erőfeszítéseinek jutalmaként áldozták fel. A helyzet ennél is rosszabb: »Roosevelt a stabilitás és a béke fenntartását a kisebb államok fölött érvényesülő nagyhatalmi hegemónia árán valósította volna meg. Elképzelésébe jól illeszkedett Churchill és Sztálin megállapodása a Balkán és Közép-Európa egy részének nagyhatalmi felosztásáról.« (...)

Roosevelt úgy vélte, hogy »a kontinens keleti felében érvényesülő szovjet uralom kedvezőbb feltételeket biztosít az európai béke számára, mint az alávetett kis nemzetek különállása. Moszkva katonai ereje stabilizálhatta az ellentétek által feszített, instabil térséget, és kellő hatalmi egyensúlyt biztosít a másik kontinentális nagyhatalommal, Németországgal szemben« Az Egyesült Királyság sem vélekedett másként: »Az Attlee-kormány több tagja úgy gondolta, hogy a kommunizmus megfelel a legtöbb kelet-európai országnak, ahol a demokráciának nincsenek mély gyökerei.«

Békés szerint »a nyugati nagyhatalmak passzív magatartása egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az 1945 után kialakult európai status quót a Nyugat minden propaganda ellenére tudomásul veszi, azt valójában nem kívánja megkérdőjelezni. Ez mindenekelőtt természetesen a szovjet vezetők számára jelentett komoly megnyugvást, hiszen az addig is működő hallgatólagos megegyezés helyett most konkrét biztosítékot kaptak rá, hogy a jövőben a saját birodalmuk határain belüli konfliktusok rendezése során még a legdrasztikusabb eszközök alkalmazása esetén sem kell tekintettel lenniük a Nyugat álláspontjára.« (...)

Borhi szerint az Egyesült Államok egyfelől »tárgyalásokat kezdeményezett a Szovjetunióval abból a célból, hogy megnyugtassa az oroszokat, nem használják ki a forradalmat szovjetellenes célokra. Másrészt viszont az amerikaiak agresszív propagandakampányt folytattak, amellyel azt akarták elérni, hogy remény töltse el a felkelőket, és arra buzdították őket, hogy teljes erővel küzdjenek«. A kudarc biztos tudatában az amerikai politika békés civileket buzdított harcra, és a pusztulásba kergette őket.

A kudarc biztos tudatában az amerikai politika békés civileket buzdított harcra, és a pusztulásba kergette őket. Kellő politikai földrajzi és világtörténelmi távlatból nézve ez a magyar népfelkelés igazi története, amiben a magyarok Nagy Imréstül, Kádár Jánosostul gyalogok voltak a Zbigniew Brzezinski által érzékletesen nagy sakktáblának nevezett amerikai politikában.”

”