Pünkösdi jegyzet a „lelki szegényekről”

Ugye ismerik és használják néha azt a szófordulatot: „nem vitt rá a lélek”? Én mindig örülök, amikor megértem, hogy egy-egy ilyen hagyományos szófordulat a mi nyelvünkben milyen csalhatatlanul utal az elődök életformájára. Hogy úgy mondjam, lelkiéletformájára is!

„Nem vitt rá a lélek”: ez arról tanúskodik, hogy a régiek jobban megélték kereszténységüket. Hittek abban, hogy a Lélek vezeti, tereli őket. 

Babonásak voltak e tekintetben? Aligha. Az, aki Istennek átadja az életét, megtér, hitre jut: a Biblia sok történetének tanúsága szerint tényleg mindig megkapja a Szentlelket. Ez azt jelenti, hogy Isten Lelke összekapcsolódik, egyesül az emberével. Nem valami elegyedésről van szó, hanem arról, hogy a Szentlélek onnantól kezdve hatalmába keríti, áthatja bensőnket, és ezzel irányítja gondolatainkat, cselekedeteinket, magatartásunkat.

Mára sajnos üres szófordulat lett, de eredetileg a „nem vitt rá, nem visz rá a lélek” konkrétan azt jelenthette, hogy a Lélek nem engedi, hogy valamit adott esetben megtegyünk. A szót nagy betűvel kellene kezdeni, a Szentlélek ugyanis a Szentháromság-egy-Isten harmadik személye. Ha a régiek a saját lelkükről beszéltek volna, úgy fogalmaztak volna: „nem vitt rá a lelkem”…

De van hírértéke ma, hogy pünkösdkor a Szentlélek ezreket kerített hatalmába Jeruzsálemben, és foglalt le Isten népévé, egyházzá? Van-e jelentősége, hogy a régi magyarok istenfélőbbek lehettek? Persze.

Minden keresztény embernek ma is program, ma is parancs: „Teljesedjetek be Szentlélekkel!” (Efezus5:18b) Az Újszövetségből azt is tudjuk, hogy „A Lélek gyümölcse pedig: „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás”. (Galata 5:22-23) Voltak ugyan a Szentlélek két évezreddel ezelőtti tömeges kitöltetésének, kiáradásának alkalmi jelei, például elragadtatás-érzet és úgynevezett nyelveken szólás, de a Lélek gyümölcse nem olyan látványos, nem olyan zajos, csak éppen milliószor értékesebb és örökebb: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség és önmegtartóztatás… 

Csöndesen megkérdezem: ezek hatnak az emberekben például – egy válóper során? Mennyire más, távolról sem isteni törvényszerűségek szerint zajlik le egy ilyen tárgyalás! A napokban tanú voltam egy „megegyezés nélküli” kategóriájú válóperben. És mit tapasztaltam az egyik házastárs által fölkért tanúként? Hogy a vagyonmegosztás és a láthatás terén aljas kiszorítósdi folyik legalább az egyik fél részéről, s ennek magától értetődő technikája a szembenálló fél erkölcsi feketítése, például szelektíven gyűjtött adatok, dokumentumok becsatolásával, vagy akár a tanúnak szegezett beugrató kérdésekkel az ellenoldali ügyvéd által.

Képzeljük el, mennyire másként zajlana le egy ilyen tárgyalás, ha Szentlélekkel betöltekezett hívők volnának a válni készülő házastársak, ügyvédeikkel és a bíróval! Természetesen a válókereset beadására sem kerülne akkor sor.

Vagy képzeljük el, ha a magyar lakosság többsége teremné úgymond a Szentlélek fentebb részletezett gyümölcsét. Biztos, hogy nem kéne egy ilyen társadalom által alkalmazott demokráciában az ő ízlésüket, útmutatásukat, értékközpontúságukat jobban figyelembe venniük a választott képviselőiknek? Olyanok volnának parlamenti választás előtt szűk egy évvel a napi pártpolitikai csatározások, mint most? Ugyanazok a törvényszerűségek hatnának a T. Házban, ahol jelenleg alig van tere már a méltányosságnak is, nemhogy a nemzeti minimumnak, érdemi együttműködésnek, hát még a megbocsátásnak és kölcsönös bizalomnak? Persze ha a magyar társadalom istenhívőbb, „egyháziasabb mintázatú” volna, akkor a Magyar Országgyűlésbe is többen jutnának be olyanok, akik az örök értékeket szívből képviselik. Akkor talán a politikai versengés is némileg átnemesülne.

No de a világ az világ. Ám az is igaz, hogy az egyház az egyház. Legalábbis annak kellene lennie. Márpedig az egyház, az eklézsia a világ erőteréből az Isten erőterébe áthívott hívő emberek gyülekezete. S a hívő emberben éppen a Szentlélek által lép működésbe a megváltás. És ha Isten munkálja egyes emberekben azt, hogy elfogadják a megváltást, akkor azt céllal teszi. Egyrészt hogy nekik üdvösségük legyen, másrészt hogy átélt, nem álságos keresztény jelenlétükkel elviselhetőbbé tegyék a közösségi létet, sőt: hogy másokat is Isten megismerésére késztessenek.

A hívők – gondjuktól-bajuktól-gyászuktól s ha van, politikai közösségük pillanatnyi helyzetétől függetlenül – eleve készek az örömre, mert az öröm, mint láttuk, a Lélek gyümölcsének egy gerezdje. De most – a koronavírus-járvány alábbhagyásakor – különösen örülhetnek, mert egyházközségük istentiszteletein végre ismét a lelki testvéreikkel közös térben vehetnek részt. Azaz újra összegyülekezhetnek a többi „lelki szegénnyel”.

Mire célzok ezzel? Hát Jézus egyik boldogmondására, miszerint „Boldogok a lelki szegények”. Olyan könnyű ezt félreérteni, ezen gúnyolódni. Pedig dehogy is lelki vagy szellemi fogyatékosságról van itt szó. Hanem arról: a hívő ember megtapasztalja, hogy ráutalt Isten Lelkére. Nem is akar már mással betöltekezni. Nem akar megelégedni a saját lelkével sem. József Attila milyen pontosan állapította meg minden hitetlen ember gazdátlan lelkének kínzó voltát, mikor ezt írta A bűn című versében: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem…” Pontosan.

Igyekezzünk hát Isten Lelkének – más fordítás szerint: Szellemének – kontrollja alá. Így menjünk szembe bátran a korszellemmel. Vagy éppen ösztöneinkkel. 
Más magyaroknak is ezzel tesszük a legeslegjobbat.