A földszinten, ahogy beléptem az ajtón,
katonai bázison találtam magam,
ami nem véletlen: kiskatonák vették fel az érkezők adatait, sürgött-forgott mindenki. Annyira megható, olyan megmagyarázhatatlanul pozitív atmoszférája volt ezeknek a fiatal egyenruháknak, hogy fényképet akartam készíteni. Ezt végül nem engedték, a szabály az szabály.
Aztán végig ugyanaz a legritkább esetekben tapasztalható, nehezen azonosítható érzés: talán 2016-ban, a magyar-portugál meccsen éreztem utoljára.
Tömeges jelenlét, egy irányba áramlás kívül és belül, s valami fiatalos tenniakarás
volt jelen, amit a drámai helyzet a maszkokkal, a közös alapélmény még jobban elmélyített. Az sem mellékes, hogy rengeteg fiatal volt az oltásra igyekvők között. Grandiózus esemény résztvevőjének éreztem magam: tömegek mozogtak a folyosókon jól szervezett rendben, mindenki ugyanazért drukkolt, ünnepélyesség és életkedv kavargott a levegőben. Nem akarom szájba rágni, de valahogy azt éreztem: magyar vagyok, Magyarországon. Lehet, hogy ránk férne egy járvány 5-10 évente? Nem, dehogyis, baromság.
Szóval a kiskatonák elkérték a TB-kártyákat, aztán egy gyors regisztráció, és irány az oltópont. Na, ott elakadtunk egy órácskára, mert épp az én turnusom előtt fogyott el a vakcina. Ez van, gyorsan megírtam ennek a röpke beszámolónak a háromnegyedét a váróteremben, ahol... ahol töknyugalom volt.
Utoljára kábé a nyolcvanas évek végén tapasztaltam ezt a nyugalmat,
amikor kisgyerekként álltam sorban kenyérért egy falusi közért előtt. Igen, volt ilyen. És miért jutottak ezek eszembe? Fogalmam sincs.
Azért ahhoz eleget kellett várni, hogy hullafáradtan essek be magára az oltásra. Még az asztrazenekás horrorkérdésemet is elfelejtettem föltenni a doktor úrnak és asszisztenseinek (Hány százalék az esélye, hogy életben maradok?). A szelfi pedig azért maradt el, amiért a kiskatonás, pedig a doktor úrnak tetszett az ötlet. Sebaj, talán júniusban, a második körben.
Végül a másik oltószobából kijött egy orvos, és lelkesen elmagyarázta a várószobában ragadt utolsó mohikánoknak (az utolsó turnusba kerültem, velünk zárták a napot), hogy
tegnap és ma bizony egyetlen oltóanyag sem veszett kárba.