Túl Trumpon

„Arrogáns politikusok mindig voltak és lesznek is, mert többnyire eleve arrogáns emberek akarnak politikusok lenni, illetve a politikusok közül az arrogánsak emelkednek ki. Az arrogancia hajszolta Donald Trumpot a politikába és persze az arrogancia lett a veszte is, mert az arrogáns embereket általában utálják és megvetik – félni is csak addig félnek tőlük, amíg tart a hatalmuk. Az arrogáns politikust a neje is csak a hatalom meg a vagyon kedvéért viseli el – elég ránézni Melania Trump arcára, amint a színpad sarkáról férje valamelyik beszédét hallgatja.

A hatalomból kikerülve Trumpra leginkább a magány és az öregség vár. Hőbörgését már nem repíti automatikusan világgá a közösségi média, s hiába áltatja magát azzal, hogy 75 millió ember szavazott rá, négy év múlva nagyjából annyi esélye lesz a nagy visszatérésre, mint kiöregedett söröslónak a Kentucky Derbyn. Ebből a szempontból nem volt különösebb jelentősége annak, hogy a második impeachmentet is megúszta. A képviselőházi vádemelésnek nem az volt a lényege, hogy Trumpot sikerül-e végleg a taccsvonalon kívülre tolni, azt jórészt elintézte ő maga, a maradékot meg megoldja az idő. Az igazi tét az volt, hogy el lehet-e venni a kedvét egy jövendőbeli arrogáns politikusnak a diktatúrára törekvéstől. Nem lehetett, de ez nem nagy meglepetés, a történelem során még sosem sikerült, a típus újratermeli magát. Úgyhogy jobban tennénk, ha magunkban, a társadalmi igényben keresnénk az okot, ami persze nem menti fel a felelősség alól azokat, akik aljas módon kihasználják, sőt gerjesztik a veszélytől és általában véve a változástól való ösztönös rettegést.”