Több tabu, több járvány, több fanatizmus, boszorkányüldözés és könyvégetés – itt a középkor 2.0.
Ez nem a középkor! – ha lenne jelmondata a huszonegyedik századnak, ez lenne az. Ebben a néhány szóban tényleg minden benne van: hogyan gondolkodnak a leghangosabbak a hagyományokról, a hagyományokat tisztelő emberekről, hogy miknek tartják azokat, akik szerintük – fájdalom, mily’ sokan! – szembe hajtanak a forgalommal a fejlődés széles sztrádáján. Bele van kódolva az ilyeneknek szánt sors is: a történelem szemétdombja, a múlt idő, panoptikum.
bűnbaknak kiáltották ki az emberiség összes vétkéért, különösen azokért, amelyeket ráadásul később, a kora újkorban követtek el.
Újabban persze hamisítják is, ha a Netflix-csodasorozatokra gondolunk, a történelem rekurzivitásának modern íródeákjai, a ráncolt szemöldökű aggódók, akik mindig felemelik hangjukat, és folyamatosan küzdenek egy igazságosabb és jobb világért, a fekete fáraókig visszamenőleg valósítják meg a faji és nemi kvótákat, miközben mind az ötezer év tényleges tradícióinak hallatán csak még harciasabban rezegnek fejükön a felnyírt borostabarkó fölött a színpompás egyéniségfürtök. Mozgalmi manufaktúrában és váltott betűgyári műszakokban ontja magából a média a szalagcímeket, irányt mutatva: le ezzel, éljen amaz.
Ha ismerjük a sablont, mi is lehetünk betanított, sőt élmunkások is: mindig beválik, ha elképzeljük a lehető legundorítóbb dolgot, amit ember emberrel (állattal, tárggyal, növénnyel) művelhet, és a végére tesszük, hogy „and it’s beautiful”: fél éven belül garantált a vezető állásunk tetszőleges haladó médiumnál. „Nagyapja kanmacskája hordja ki a muflon identitású brooklyni szülők gyermekét, and it’s beautiful.” Ezek sokszor személyes beszámolók, kiindulnak abból az állapotból, amikor a szerző még nem volt teljesen őrült, és maga is idegenkedett a dologtól, odáig, hogy normálisnak tartja, gyakorolja, sőt úttörője lesz az elfogadtatásának! And it’s also beautiful.
De meg is fordíthatjuk a dolgot. Keressünk egy teljesen hétköznapi eseményt, szokást – meg is van: „a vasárnapi ebédnél az anya szokott szedni a többieknek levest – and it’s disgusting!”. Esetleg: „Why should you worry about...” kezdettel is működik. Ez az igazi svédasztal: utána ki lehet fejteni, hogy a hét napjainak elnevezése rasszista gyakorlat, a nők fizetetlen otthoni házimunkája a fizetési szakadékhoz járul hozzá, a leves közös fazékban tárolása a nők munkájának el nem ismerése miatt aggályos, a fazék kerek formája a toxikus maszkulinitás magasiskolája, hiszen elérhetetlen női idomok elérésének vágyát válthatja ki, a merőkanál pedig az erőszakos behatolást jelképezi; az „anya”, mint szó, elnyomó patriarchális csökevény, az étel szedésének szokása pedig a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a fekete rabszolgaság intézményét relativizáló gyakorlat. És persze megint előkerül a tézismondat, miszerint márpedig itt ilyen nem lesz, mert ez nem a középkor.
Holott egyre inkább úgy tűnik, hogy mégiscsak az:
a középkori világ válságperiódusainak virtualizált, abszolutizált, továbbá permanensen fokozódó frusztrációval és erőszakkal működő formáját. A funkcionáló középkori rend helyett, amelynek „bigottságát” annyira szeretik a nem velük haladók fejére olvasni, a középkori anarchiát.
Neomarxista flagellánsok hosszú sora menetel, a hátát elátkozott PET-palackokkal csapkodva várja a világvégét, hangosan rimánkodva vezekelve bűneikért, amiket a környezetszennyezés és a kirekesztés terén elkövettek – aztán innen nyert erkölcsi fölénnyel indulhat a szent háború a klímapogányság megtörésére. Sőt, még a gyermekek keresztes hadjárata is megvalósult már, hiszen ha nem töri meg lendületét a COVID nevű neopestis, a csitító Ince pápa helyett a kedves papa által feltüzelt Gretáék már a virtuális Jeruzsálem falai alatt járnának – kár, hogy ugyanúgy eladták őket rabszolgának, mint az említett esemény egypontnullás verziójánál.
S mindeközben magasra csapnak a Szent Okosinkvizíció máglyái:
mellékneveket betiltanak, névmásokat megerőszakolnak, tulajdonneveket talpazatukról ledöntenek, a kirótt büntetések pedig mindig hetedíziglen csapnak le emberre, szokásra, betűre.
Lovagi torna helyett sértődésbajnokság kezdődik az új kiváltságosoknak, felségsértési perek tucatjai jelölik ki, hogy hol is vannak a határok, a közösségi oldalakon masírozó poroszlók – profilképkeretlegények (a szó tetszőleges helyen választható el kötőjellel) – pedig tesznek arról, hogy mindenki igazodjon.
A nép pedig igazodik, bár olykor-olykor feldereng benne, hogy annak idején egészen más feltételekkel fogadta el a felkínált vazallusi posztot. Néha morogna azért – mindhiába,
és tesznek róla, hogy se piactér ne legyen, ahol összecsődülhet felügyelet nélkül, se felségsértő karnevál, mert a humort különösen gyűlölik, se hordószónokok.
Jobban belegondolva mégiscsak igaz az odavetett mondat: ez tényleg nem a középkor.
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
A rapper időzavarba került.
A kommunista titkosszolgálatok által megszervezett szélsőjobboldal, a kádári konformizmus társadalma és a szervezett bűnözés hármas szövetsége legyőzhetetlen erőt képvisel.
Az író szerint „végre van egy magyar politikus, aki tehetségesebb az összes eddiginél”.
Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, emellett az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz.
Négy nemzet képviselőjét mutattuk be az évad újabb epizódjában, Lotfi Begitől Marcelo Cake-Baly-ig.
A lengyel miniszterelnök bár az EP-ben Európa nagyságáról beszélt, saját hazájában „lépésről lépésre” építi le a jogállamot.
Sára Botod szerint teljesen félrevezeti a fővárosi lakókat a főpolgármester.
