Nekem 1956 a csalódásról, a cserbenhagyásról szól
A politikusok és a politika megfojtja a normális emlékezést és ünneplést.
Több tabu, több járvány, több fanatizmus, boszorkányüldözés és könyvégetés – itt a középkor 2.0.
Ez nem a középkor! – ha lenne jelmondata a huszonegyedik századnak, ez lenne az. Ebben a néhány szóban tényleg minden benne van: hogyan gondolkodnak a leghangosabbak a hagyományokról, a hagyományokat tisztelő emberekről, hogy miknek tartják azokat, akik szerintük – fájdalom, mily’ sokan! – szembe hajtanak a forgalommal a fejlődés széles sztrádáján. Bele van kódolva az ilyeneknek szánt sors is: a történelem szemétdombja, a múlt idő, panoptikum.
bűnbaknak kiáltották ki az emberiség összes vétkéért, különösen azokért, amelyeket ráadásul később, a kora újkorban követtek el.
Újabban persze hamisítják is, ha a Netflix-csodasorozatokra gondolunk, a történelem rekurzivitásának modern íródeákjai, a ráncolt szemöldökű aggódók, akik mindig felemelik hangjukat, és folyamatosan küzdenek egy igazságosabb és jobb világért, a fekete fáraókig visszamenőleg valósítják meg a faji és nemi kvótákat, miközben mind az ötezer év tényleges tradícióinak hallatán csak még harciasabban rezegnek fejükön a felnyírt borostabarkó fölött a színpompás egyéniségfürtök. Mozgalmi manufaktúrában és váltott betűgyári műszakokban ontja magából a média a szalagcímeket, irányt mutatva: le ezzel, éljen amaz.
Ha ismerjük a sablont, mi is lehetünk betanított, sőt élmunkások is: mindig beválik, ha elképzeljük a lehető legundorítóbb dolgot, amit ember emberrel (állattal, tárggyal, növénnyel) művelhet, és a végére tesszük, hogy „and it’s beautiful”: fél éven belül garantált a vezető állásunk tetszőleges haladó médiumnál. „Nagyapja kanmacskája hordja ki a muflon identitású brooklyni szülők gyermekét, and it’s beautiful.” Ezek sokszor személyes beszámolók, kiindulnak abból az állapotból, amikor a szerző még nem volt teljesen őrült, és maga is idegenkedett a dologtól, odáig, hogy normálisnak tartja, gyakorolja, sőt úttörője lesz az elfogadtatásának! And it’s also beautiful.
De meg is fordíthatjuk a dolgot. Keressünk egy teljesen hétköznapi eseményt, szokást – meg is van: „a vasárnapi ebédnél az anya szokott szedni a többieknek levest – and it’s disgusting!”. Esetleg: „Why should you worry about...” kezdettel is működik. Ez az igazi svédasztal: utána ki lehet fejteni, hogy a hét napjainak elnevezése rasszista gyakorlat, a nők fizetetlen otthoni házimunkája a fizetési szakadékhoz járul hozzá, a leves közös fazékban tárolása a nők munkájának el nem ismerése miatt aggályos, a fazék kerek formája a toxikus maszkulinitás magasiskolája, hiszen elérhetetlen női idomok elérésének vágyát válthatja ki, a merőkanál pedig az erőszakos behatolást jelképezi; az „anya”, mint szó, elnyomó patriarchális csökevény, az étel szedésének szokása pedig a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a fekete rabszolgaság intézményét relativizáló gyakorlat. És persze megint előkerül a tézismondat, miszerint márpedig itt ilyen nem lesz, mert ez nem a középkor.
Holott egyre inkább úgy tűnik, hogy mégiscsak az:
a középkori világ válságperiódusainak virtualizált, abszolutizált, továbbá permanensen fokozódó frusztrációval és erőszakkal működő formáját. A funkcionáló középkori rend helyett, amelynek „bigottságát” annyira szeretik a nem velük haladók fejére olvasni, a középkori anarchiát.
Neomarxista flagellánsok hosszú sora menetel, a hátát elátkozott PET-palackokkal csapkodva várja a világvégét, hangosan rimánkodva vezekelve bűneikért, amiket a környezetszennyezés és a kirekesztés terén elkövettek – aztán innen nyert erkölcsi fölénnyel indulhat a szent háború a klímapogányság megtörésére. Sőt, még a gyermekek keresztes hadjárata is megvalósult már, hiszen ha nem töri meg lendületét a COVID nevű neopestis, a csitító Ince pápa helyett a kedves papa által feltüzelt Gretáék már a virtuális Jeruzsálem falai alatt járnának – kár, hogy ugyanúgy eladták őket rabszolgának, mint az említett esemény egypontnullás verziójánál.
S mindeközben magasra csapnak a Szent Okosinkvizíció máglyái:
mellékneveket betiltanak, névmásokat megerőszakolnak, tulajdonneveket talpazatukról ledöntenek, a kirótt büntetések pedig mindig hetedíziglen csapnak le emberre, szokásra, betűre.
Lovagi torna helyett sértődésbajnokság kezdődik az új kiváltságosoknak, felségsértési perek tucatjai jelölik ki, hogy hol is vannak a határok, a közösségi oldalakon masírozó poroszlók – profilképkeretlegények (a szó tetszőleges helyen választható el kötőjellel) – pedig tesznek arról, hogy mindenki igazodjon.
A nép pedig igazodik, bár olykor-olykor feldereng benne, hogy annak idején egészen más feltételekkel fogadta el a felkínált vazallusi posztot. Néha morogna azért – mindhiába,
és tesznek róla, hogy se piactér ne legyen, ahol összecsődülhet felügyelet nélkül, se felségsértő karnevál, mert a humort különösen gyűlölik, se hordószónokok.
Jobban belegondolva mégiscsak igaz az odavetett mondat: ez tényleg nem a középkor.