A nemek, a faj és az osztály biológiája: máris itt van az év botránykönyve

Emberi sokszínűség – A nemi szerepek, a faj és az osztály biológiája – ez a címe Charles Murray amerikai szociológus 2020 elején megjelent új kötetének.

Hogy ez miért lesz várhatóan botránykötet – hacsak nem az elhallgatás lesz az osztályrésze? Azért, mert a társadalomtudományok területén az 1960-as évek óta az a nézet a domináns, amely szerint a nemi szerepek, a faj és társadalmi osztály tekintetében minden pusztán társadalmi konstrukció. 

Mint Murray megjegyzi: a társadalomtudományok az emberi egyenlőségből indulnak ki. De ez az egyenlőség nem a törvény előtti egyenlőséget és az emberi méltóság egyenlőségét jelenti, hanem azt a feltételezést, ami szerint ha az emberi társadalmak jól működnének, akkor mindenkinek ugyanúgy alakulna az élete. Ez az egyenlőség tehát

ami védelmezői szerint ha nem valósul meg, akkor az az adott társadalom igazságtalanságára mutat rá. Azaz a kortárs társadalomtudományok területén honos meghatározó elképzelés szerint mindenkinek ugyanannyi bevétele kellene, hogy legyen, ugyanolyan egészségesnek kellene lennie, és ugyanolyan eredményeket kellene elérnie az életben, ha ez nincs így, akkor az bizonyíték az igazságtalanságra, amit megfelelő politikai intézkedésekkel kell orvosolni.

Charles Murray rámutat: ez az igény a felvilágosodás (John Locke és Rousseau) azon elképzelésében gyökerezik, ami szerint az ember születésekor üres lap, tabula rasa.  A társadalomtudományokban azonban a 19. század végétől honosodott meg a feltételezés a szociológus Émile Durkheimnek, az antropológus Franz Boasnak és a pszichológus John Watsonnak köszönhetően. A huszadik század hatvanas éveitől pedig a feminizmusnak és a genderelméletnek köszönhetően terjedt el széles körben a vélekedés, hogy a nemi szerepek, férfiasság, nőiesség pusztán társadalmi konstrukciók, amit erősített Peter L. Berger és Thomas Luckman műve, a The Social Construction of Reality is. Az érvelés lényege az, hogy mivel mindenki máshogy fogja fel a valóságot, mást gondol róla, ahogy mást gondol az igazságról is, ezért a valóság és az igazság megismerhetetlen, ha egyáltalán létezik, mert ezek a dolgok emberi konstrukciók. Így aztán az emberek közti különbségek is ilyen elnyomó emberi konstrukciók, amit antidiszkriminációs és esélyegyenlőségi törvényekkel, meg kvótákkal kell helyre tenni. 

Így aztán a biológia partvonalra került. Murray szerint általában a biológiával kapcsolatos tudományos eredményeket – mint a neurobiológia vagy az evolúciós pszichológia eredményei – a társadalomtudósok azzal a mondvacsinált indokkal szokták mellőzni, hogy ha beépítenék azokat saját munkáikba, akkor azokat félreértelmeznék és leegyszerűsítenék. Murray azonban rámutat: a valódi indok nem az, hanem az, hogy aki ilyet mer tenni, az gyorsan bajba kerül szakmai köreiben, a munkahelyén, már csak azért is, mert az amerikai egyetemi kampuszokon a társadalmi konstrukciós teória szélsőséges és leegyszerűsített változata a divat jelenleg. Márpedig – figyelmeztet Charles Murray –

Azaz az állítólag elfogulatlan, tájékozott, felsőbbrendűbb és ultratoleráns egyetemi világ önképe teljesen fals, ugyanolyan előítéletek és emberi kicsinyességek jellemzik, mint minden más emberi közösséget.

Ezt egyébként maga Charles Murray is megtapasztalta: 1994-es, The Bell Curve: Intelligence and Class Structure in American Life című kötete miatt gyakorlatilag kiközösítette a tudományos világ, mivel azt állította, hogy az intelligenciát nem csak a környezet, hanem veleszületett tényezők is befolyásolják, valamint hogy az intelligencia nagyobb hatással van az egyéni életutakra, mint a környezet. A legellentmondásosabb azonban a kötetnek az a része volt, amely az intelligencia fajok közti megoszlását tárgyalta. 
Emellett a Losing Ground: American Social Policy, 1950–1980 című kötete, ami tíz évvel korábban született, amellett foglalt állást, hogy az amerikai jóléti intézkedések nem csökkentették, hanem növelték a szegénységet, mivel inkább a rendszer rövidtávú kihasználására utaztak a támogatott csoportok, nem pedig a hosszú távú felkapaszkodásra. 2012-es munkája, a Coming Apart: The State of White America, 1960–2010 pedig az amerikai fehér társadalom szétesését és hanyatlását mutatja be.

Ezzel együtt Murray a Human Diversityben a vonatkozó tudományok széles körben elfogadott eredményeit foglalja össze – amelyeknek a következtetéseit csak a társadalomtudományok különös világában vonják kétségbe. 

Charles Murray tíz tételt bizonyít könyvében:

2.    Átlagosan, világviszonylatban a nőknek jobbak a beszédhez kapcsolódó készségei és a szociális érzéke, a férfiaknak pedig jobb a térlátása, a tájékozódási készsége, illetve több férfi van extrém matematikai tehetséggel (vagy épp tehetségtelenséggel) megáldva. 
3.    Ugyanígy elmondható, hogy a nők inkább az emberekkel, a férfiak inkább a dolgokkal kapcsolatos hivatást választanak maguknak. 
4.    A agyra jellemző nemi különbségek összefüggenek a személyiségre, a képességekre és a társadalmi viselkedésre jellemző nemi különbségekkel. 
5.    Az emberi populációk közti genetikai különbségek összefüggenek a faji és etnikai identitással.
6.    Az evolúciós szelekciós nyomás azóta, hogy az emberiség kirajzott Afrikából, kiterjedt és lokális volt.
7.    A kontinentális populációbeli különbségek, melyek a személyiséghez, képességekhez és társadalmi viselkedéshez kapcsolódnak, gyakoriak.
8.    A közös környezet kisebb szerepet játszik ezen különbségek létrejöttében, magyarázatában. 
9.    A társadalmi osztályok közti különbségek kialakulásában jelentős szerepet játszanak olyan képességbeli különbségek is, amelyeknek fontos genetikai összetevőjük is van.
10.    A külső beavatkozások csak limitált eredménnyel járhatnak mindezeket a különbségeket tekintve.

Charles Murray azt állítja, hogy az társadalomtudományos közvélekedéssel ellentétben egyrészt nem igaz, hogy a nemi szerepek, az etnikai különbségek és a társadalmi osztályok kizárólag társadalmi konstrukciók lennének, de még az az álláspont sem igaz, ami szerint a biológia szerepet játszik valamilyen kis, elhanyagolható mértékben;

Ezzel együtt Murray leszögezi: elutasítja azon elképzeléseket, amelyek szerint az általa vázolt, biológiai eredetű különbségek mentén az embereket osztályozni lehetne magasabb és alacsonyabb rendű csoportokba. A férfi-női különbségek tekintetében pedig leszögezi, hogy ezek nem jelentik azt, hogy az egyik fél összességében jobb lenne, mint a másik, pusztán csak különbségekről van szó. 

Murray megjegyzi: az általa összegzett tudományos eredmények, amik több évtized rengeteg tudományos kutatását ölelik fel, többnyire kevésbé közismert tudósok munkái, amelyeket a széles közönség előtt ismeretlen szakmai folyóiratokban publikáltak. Ezzel szemben az akadémiai élet ismertebb alakjai közé tartoznak azok a feministák, akik nem foglalkoznak nüansznyi különbségekkel, bonyolult egyrészt-másrészt érvelésekkel, biológia és környezet összefüggéseivel, hanem egyoldalúan kijelentik, hogy a nem, faj, osztály mind társadalmi konstrukció, és kész, vége. 

Emlékezetes a Google-től kirúgott mérnök esete, aki tudományos eredményekre hívta fel a figyelmet, de például 2005 januárjában megkérdőjelezte ezt a feminista konszenzust Larry Summers közgazdász, a Harvard Egyetem elnöke, a Világbank volt alelnöke, aki magas pozíciókban dolgozott Bill Clinton és Barack Obama baloldali kormányaiban is, egy konferencián megjegyezte, teljesen kollegiális jelleggel, hogy előfordulhat, hogy a nők természettudományos és mérnöki területeken való alulreprezentáltságának lehetnek akár részben biológiai okai is. Megjegyzéséből hatalmas botrány lett, 120 Harvard-professzor írt alá egy levelet, ami kritizálta Summers megjegyzéseit. Pedig, mint az azóta is végbement kutatások mutatják, Summersnek igaza volt, sőt, erősebbet is állíthatott volna. Ettől függetlenül a gendertanszékek inkább az olyan posztmodern feministák állításait fogadják el, mint az irodalomelmélet professzor Judith Butler, aki szerint még a biológiai nem is társadalmi konstrukció. Mondanunk sem kell, Butlernek nincs köze sem a biológiához, sem a pszichológiához, sem a szociológiához. 

Pedig „az embereket be lehet sorolni biológiailag meghatározott csoportokba nem és származás alapján. Mint minden biológiai klasszifikációnak, ezen csoportoknak is bizonytalan lesz a határa, de ez pusztán analitikai nehézséget okoz, nem többet”, tehát az elmosódott határok és átmenetek nem jelentik azt, hogy ezek a csoportok nem léteznek, vagy hogy az ilyen besorolás jelentéktelen. 

Murray arra is rámutat, hogy a biológiai és környezeti hatásokat nem lehet feltétlen szétszálazni, azok ugyanis igen bonyolultan hatnak együtt (ezt a jelenséget Richard Lippa pszichológus, a kérdés egyik fő vizsgálója okozati bozótnak nevezi), ráadásul a rendszerben sok az esetlegesség, azaz

Az egész kérdéskört tovább bonyolítja, hogy attól még, hogy egy adott jelenség (praktikusan: igazságtalannak tartott nemi, faji vagy osztályjellemző) környezeti eredetű, attól még nem biztos, hogy könnyen megváltoztatható. Például azért, mert kiszámíthatatlan. A környezeti tényezők közül ugyanis rengeteg az esetleges, amivel nem lehet számolni. Ugyanakkor ha egy jelenség környezeti eredetű, akkor azt könnyű bebizonyítani; ha ezt nehéz bizonyítani, akkor valószínűleg a biológiai faktorok az elsődlegesek.

A családi környezetet például elvben könnyű megváltoztatni, a jogi szabályozást pedig a gyakorlatban is. Ám a környezetnek az az aspektusát, amit Murray miliőnek hív, azaz a kulturális-társadalmi-gazdasági világot, amibe beleszületünk, gyakorlatilag lehetetlen, mivel az áthatóan esetleges, és sok lehetőséget teljes mértékben kizár. Persze

Azonban az elvben megváltoztatható tényezők sem feltétlen változtathatóak meg könnyen. Murray szerint változás azok esetében érhető el, akik akarják is azt, akik viszont nem akarják, azoknál gyakorlatilag lehetetlen. Azaz nehéz például segíteni az olyan hátrányos helyzetű diákokon, akik nem együttműködőek, s maguk nem akarnak előrébb jutni, beilleszkedni. De még így is általában a változás ideiglenes, és keveseknél működik. Mint írja: számos jó ötlet, mely nagyon kemény önfegyelem esetén például működne az oktatásban, azért nem terjed el, mert olyan mértékű, pillanatról pillanatra való odafigyelést igényel a tanárok részéről, amely józan ésszel nem tartható fenn hosszabb ideig, még egy napig sem. 

A szerző azon is elmélázik, hogy amikor elvileg változtathatnánk, és erre a lehetőségünk is megvan, akkor is gyakran csak ideiglenes változást érünk el, majd visszaesünk az eredeti állapotba, amire kiváló példa szerinte a fogyókúra: nagyon kevés fogyókúrázó van, aki hosszabb távon fenn tudja tartani fogyókúrája eredményeit. 

Murray megfontolásai (amelyekből csak kiválasztottam egyet-kettőt a fentiekben) messzemenő következményekkel járnak a jóléti és egyenlősítő politikákat tekintve. A radikális feministák például elfelejthetik a társadalomátalakító terveiket. Ugyanis számos kutatás és metaanalízis, különböző módszertannal mind ugyanarra jut: a több lehetőséget, kiterjedtebb jóléti politikát és nagyobb nemi egyenlőséget kínáló országokban, mint például a skandináv államokban, hagyományosabb a férfiak és nők hivatásválasztása, mint a tradicionálisabb és szegényebb, kevésbé szabad országokban.

Mindent egybevetve Murray arra jut: nem pusztán emberi jellemvonásokról van szó, hanem az összkép a megváltoztathatatlan emberi természetre utal, ami csak a felvilágosodás idején váltott fel a hajlíthatóság, alakíthatóság amúgy hamis, de máig bevett elképzelése.

Mindez ugyanakkor a jól értett emberi egyenlőséget nem veszélyezteti; Murray Steven Pinker egyenlőségdefinícióját fogadja el: „az egyenlőség nem egy empirikus állítás, miszerint minden emberi csoport felcserélhető; hanem egy morális alapelv, mely szerint az egyéneket nem szabad korlátozni és megítélni azon csoportok átlagos jellemzői alapján, amelyekhez tartoznak.”

A szerző végkövetkeztetése az, hogy nem a társadalomátalakító politikára van szükség, nem is a fizetésnövelésre és a diplomások számának mesterséges növelésére, hanem azt kell elősegíteni, hogy

arisztotelészi értelemben. Ennek akadályozásában pedig a szerző felelősnek találja az utóbbi évtizedekben kialakult, új amerikai felső-középosztályt, a kognitív elitet, ami csak a saját szempontjait érvényesíti, és a saját helyzetéből kiindulva szeretne progresszív politikát csinálni, teljesen tévesen. 

Tulajdonképp mindabban, amiről Charles Murray némileg száraz szociológiai nyelven értekezik, nincs nagy meglepetés, mondhatnám, a józan ész mindezzel eddig is tisztában volt. A lehetséges botránykönyv tehát nem kellene, hogy botránykönyv legyen, ha az lesz, akkor csak azért lesz az, mert a szélsőségesen baloldali és progresszív társadalomtudományos akadémiai közeg nehezen viseli, ha kétségbe vonják ortodoxiája alapvetéseit, és ezzel arra figyelmeztet, hogy nem lehet akárhogy átalakítani a társadalmat.

Charles Murray: Human Diversity – The Biology of Gender, Race, and Class. Twelve, 2020, New York-London.