A szégyenkezés értelme

A XII. kerületi turulszobor körül újra fellángoló vita alkalmat ad arra, hogy tegyünk néhány megállapítást az „emlékezetpolitikával”, illetve a „múltfeldolgozás”, a „szembenézés” fogalmaival kapcsolatban. Már csak azért is, mert általában a legtisztességtelenebb indítékok rejteznek e szavak mögött, bármennyire is problémátlannak, pasztellosnak, semlegesnek tűnnek első blikkre.

– írja a francia esszéista, Philippe Muray, azokra a kifejezésekre utalva, amelyek észrevétlenül, mintegy maguktól értetődően válnak a közgondolkodás sarokköveivé, magatartás- és mentalitásformáló fogalmakká. Nincsenek ártatlan szavak, és persze éppen azok a legkevésbé ártatlanok, amelyek tökéletesen beolvadnak a közéleti diskurzusba.

Semleges szavakba nem lehet belekötni. A manipuláció kollektív és egyéni szinten egyforma hatékonysággal munkáló globális gépezete egyre csak gyarapítja e szavak sorát, hogy minél láthatatlanabbá tegye működését. Elfogadás, átláthatóság, proaktivitás, pozitivitás, nyitottság. Mintha mondvacsinált fantomokkal hadakozna az, aki ezeket megkérdőjelezni meri, nemtelen mesterkedést sejt mögöttük.

Minél maguktól értetődőbbek ez a fogalmak, annál inkább nyilvánvaló:

Nemzeti józanság

Múltfeldolgozás? Önmagában persze üdvözlendő dolog lenne. Sőt: nemzeti mentálhigiénés szükséglet. Természetes, hogy nyíltan, mentségek keresése nélkül felszínre kell hozni a fájdalmas és kényelmetlen, önképünket-büszkeségünket nem feltétlenül emelő történelmi tényeket. Az is fontos, hogy amennyire telünk tőlük, eloszlassuk a kollektív önértelmezésünket torzító becsípődéseket és rigolyákat. Senki nem vitatja, hogy kulturális-politikai síkon, akár szimbolikus gesztusokkal is fontos kijelölni a társadalmi-állami felelősséget egyes sötét történelmi események kapcsán. Cseres Tibor Hideg napokjától Zoltán Gábor megrázó dokumentumregényéig, az Orgiáig lehetne sorolni azokat az irodalmi alkotásokat, amelyek nélkül hiányos lenne nemzeti önismeretünk.

A nemzethez való viszonyulás neurotikussá tud válni – e téren némi kijózanító reflektáltság sosem árt. Tény, hogy a „nemzeti érzület” sokszor jelent mentséget középszerűségre, paranoiára, önsorsrontó hazugságokra. A „nemzeti elköteleződés” fetisizálása zsákutca. A nemzetnek elég erős identitásalapnak kellene lennie, hogy ne (csupán) merev-ritualizált pózokban éljük meg. A nemzethez való viszonyulásba bele kellene férnie az önironikus-önkritikus humornak is. És van helye, érvénye az akár élesen önostorozó művészetnek is – hogy meddig van érvénye, azt az esztétikai hitelesség univerzális mércéje határozza meg: ameddig örök egzisztenciális problémák megfogalmazását szolgálja (mint például Thomas Bernhard életműve esetében).

Eléggé el nem ítélhető, ha „nemzetgyalázást” kiáltva söpörnek félre érvényes, de a nemzeti önképet érzékenyen érintő alkotásokat.

Viszont attól sem kell félnünk, hogy blöffnek minősítsük a „kritikai elméletek” divatos és olcsó kliséinek szellemében „tabudöntögető”, „önvádló”, s hozzá a kritikusok és díjosztók ideológiai beállítottságára kacsingató műveket, amelyek esztétikai értéke elhanyagolható: a manipulálás eszközei.

A megtisztulás 

Egészséges nemzeti önkép és öntudat a nemzedékről nemzedékre átadott kollektív narratívák (ha úgy tetszik, történelmi mesék és legendák) és a tudományos tényfeltárás dialektikájából, folytonos kölcsönhatásából születik. Természetes, hogy ez mindig is feszültségeket, vitákat, ellentmondásokat fog eredményezni. A mai ember valamiért irtózik az ilyen lezáratlan, lezárhatatlan helyzetektől. Egyértelmű, mindenkor érvényes morális képletekre, tankönyvi magyarázatokra szeretné konvertálni a valóságot.

A „nacionalista mítoszok” hirdetői, illetve a „múltfeldolgozás” szorgalmazói egyaránt tagadják ezt a dialektikát,

megkérdőjelezhetetlen dogmák közé szorítanák a történelmi valóságot. Tagadás és tagadás azonban nem ugyanaz. Az előbbieknek a makulátlan nemzeti dicsőség, mindenféle szíriuszi szuperlatívuszok lebegnek a szemek előtt – ez viszonylag egyszerű sztori. Utóbbiak viszont egy ideologikus értelmezési keretet próbálnak ráolvasni a történelmünkre, hogy így olyan „tudományos” következtetéseket nyerjenek, amelyekkel leépíthető mindenfajta kollektív elbeszélés és identitás.

Rendszerszintű „emlékezetpolitikai” fenyegetést manapság nem a nacionalizmus jelent, bármennyire is általánossá lett az emiatt való – gyakran rosszhiszemű – panaszkodás. Vannak a nemzethez való viszonyulásnak neurotikus (alacsony színvonalú animációs filmekben kulmináló) tünetei, de ezeknek nincsen tágabb nemzetközi ideológiai-kulturális kontextusuk. Nem a nacionalizmus, hanem a „múltfeldolgozás” egy globális, az élet minden területére kiterjedő machináció eszköze. Lényege az, hogy közemlékezetünket módszeresen a „kollektív bűnök” mentén strukturálja át, történelmünket az állandó önmarcangolás és bűntudat ürügyévé fokozza le. Az eredmény pedig valójában tudományosan épp oly hiteltelen, mint a nemzeti mítoszok, hiszen bántóan egyoldalú – egyoldalúan negatív – képet ad magunkról.

Hallgassuk csak meg a „szembenézés” prófétáit:

miszerint a nemzedékkel ezelőtt elkövetett, „elhallgatott” bűnök alapjában mérgezik meg mai életünket. Képtelen módon az egyéni lelkiismeret kategóriáit kérik számon a közösségen (a nemzet ugyebár mesterséges fogalom, de ha bűntudatról van szó, akkor egy lélekkel, egy akarattal bíró organizmus). Elénk állítják a „megtisztulás” ideálját, mintha nem lennének tisztában azzal, hogy a történelem során soha, semmikor egyetlen nép, nemzet sem „tisztult meg” úgy, mint ahogyan ők elvárnák – illetve amelyik úgy tisztult meg, az már alig nevezhető nemzetnek.

A tudományosságra hivatkozó morális kérlelhetetlenség persze a lehető legkomfortosabb retorikai alapállás. Az önvád princípiuma a végletekig leegyszerűsíti a történelmet, ami valójában ellentmondásokkal teli kuszaság, örök egyrészt-másrészt, feltáratlan tömegsírok, elfeledett bűnök, kétes helyzetek sora – benne az újrakezdés meg-megismétlődő csodájával. Sokkal nagyobb erőfeszítést igényel megvédeni azt a józan és realisztikus nézetet, hogy bár mindent meg kell tennünk a bűnök megismeréséért, a történelmi emlékezet – az említett dialektikából fakadóan – sosem lesz „objektív”, egy közösségnek nincs személyes értelemben vett, megtisztulásra fogható „lelkiismerete”, a (tényszerűen nem mindig igazolható) kollektív narratíváknak pedig nagyon is fontos szerepük van a nemzeti identitás megalapozásában.

A bűntudat birodalma

Tiszta sor, hogy

A „szembenézés” a legkevésbé sem organikus folyamat: indoktrinációt, folyamatos nyelvi erőszakot, a közös hivatkozások módszeres kiforgatását jelenti. Rendeld alá az iskolai tananyagot az önvádnak, traktáld a fiatalokat a transzgenerációs lelkifurkával, kérj kollektíven bocsánatot minden külföldről importált, helyi viszonyok között persze értelmezhetetlen sérelem miatt, tedd a szégyenkezést a kultúra alaphangjává – és kész is van az a „nemzet”, ami egyének számszerű összegét jelenti bármiféle összetartó kapocs nélkül.

Egy összegnek nincs önbecsülése. Mint ahogyan egy összeg puszta alkotóelemének sem lehet önbecsülése. Amit a nemzeti önképpel művelnek, az szorosan összefügg az egyéni méltóság felszámolásával. A kollektív és az egyéni szuverenitás sorsa elválaszthatatlan. Korunk minden meghatározó jelensége – közösségi média, ellenőrzési mechanizmusok, exhibíciós mánia, áldozati kultúra – módotjelent arra, hogy végképp megtörjék ellenállásunkat, kiszolgáltatottá és akaratnélkülivé tegyenek bennünket. A kulcsszó a „transzparencia”, mint azt Byung-Chul Han filozófus magyarul nemrég megjelent könyvében remekül bemutatja. 

Hogy a „múltfeldolgozás” hogyan hat, arra Németország a legriasztóbb példa, ahol minden elfogadható mértéken túl komplexusossá tették a nemzethez való viszonyulást. De az Egyesült Államokat is érdemes figyelni, ahol mostanság tagadják meg az – európai érzéknek olykor valóban bombasztikus – patriotizmust,

Sokatmondó az a 2004-2005-ben készült kutatás, amiben kétezer amerikai középiskolai tanulót, illetve kétezer 45 év fölötti állampolgárt kértek arra, nevezzék meg Kolumbusz óta – az elnökökön kívül – a tíz leghíresebb amerikait. Martin Luther King, Rosa Parks, Benjamin Franklin, Susan B. Anthony, Harriet Tubman, Thomas Edison, Amelia Earhart és Oprah (!): e nevek túlnyomó többsége olyan kollektív önképet jelez, amelyet immár nem nemzeti elbeszélések, hanem emancipációs küzdelmek globális érvényű mítoszai alakítanak.

Az ideológiák alkonya után a bűntudat bizonyult olyan sémának, ami azonos irányelvek szerint menedzselhetővé teszi a társadalmakat. A „múltfeldolgozásnak” egy célja van: az öngyűlöletben egyneműsíteni a nyugati világot. Ne legyenek ábrándjaink, hogy itt a bűnök feltárásáról van szó: a számonkérés gépezete tisztátalannak tekint minden nemzeti karakterisztikumot, ami nem pusztán jelentéktelen ornamentika, hanem a társadalmi-kulturális önszerveződésben megmutatkozó sajátosság. A „megtisztuláson” átesett nemzeteket már csak eurovíziós imázsfilmekbe illő, üres klisék különböztetik meg. A „megtisztulás” katarzisát Mini-Európa jelenti.

A Mandiner hetilap február 11-i számában megjelent publicisztika bővített változata.