Black Lives Matter-tüntetők Stockholmban (MTI-Fotóbank)Mert persze viccesek a pesti fiatalok, akik rabszolgalázadást LARP-olnak a US Embassy előtt. És jól elhatárolható az a társadalmi réteg, amit itthon a leginkább foglalkoztat a Floyd-ügy: jól szituált, trópusi tájak előtt pózoló Instagram-fiatalság, jellemzően jónevű egyetemek tanulói, életstílusuk szerves része a hovatartozási-erkölcsi kódként is szolgáló aktivizmus. Ők persze nincsenek olyan sokan, a Floyd-ügyben viszont az az újszerű, hogy a négerpárti „szolidaritás” mémjei – hála a celebritások „kiállásának” – a közösségi oldalakon társadalmilag szélesebb körbe is továbbjutottak.
Mi köze Tóth Verának vagy Radics Giginek a minneapolisi néger meggyilkolásához?
Hülye kérdés: mi máshoz lenne közük? Az érzelmi-pszichológiai azonosulás földrajza más, mint ami az atlaszokból következne. Amerika szellemileg teljesen magába szippantott minket. Vélekedéseink, hiedelmeink, előítéleteink, alapfeltéveseink, hajlamaink struktúráit módszeresen lebontották, helyettük jellegzetesen amerikai struktúrákba kényszerülnek gondolataink. Érdeklődésünk, figyelmünk iránytűje többezer kilométer távolságba vezet, a birodalom szürke határterületein történteknél jobban izgatnak bennünket az ottani szenzációk.
Az események időbeli közelsége folytán adódik az összevetés a Deák téri késeléssel: számos nézőpont szerint, különféle politikai-társadalmi megfejtések mentén értelmezhető (akár instrumentalizálható) eset volt ez is. Jámbor András arra joggal mutat rá, hogy a magyar hírességek és számos, általában apolitikus követőjük mégis George Floyd és nem M. László, K. Gergely halála kapcsán posztoltak – és azért volt így, mert utóbbi nem volt megnevezhető, elmesélhető új, koloniális nyelvünkön, a sérelemimport által behozott fogalmakkal.
Az M. Lászlóról és K. Gergelyről való beszéd az önazonosság, a helyhez kötöttség már-már radikális gesztusa lett volna,
s ezzel furcsa módon elidegenítette volna a követőtábor normie, kevésbé tudatos, a hazai közügyek iránt közömbös részét – szemben George Floyd morálisan kockázatmentes, konszenzuális (mert távoli), képileg befogadhatóbb halálával.
A gyarmatosítóval való lelkes, ujjongó kollaborálás alaphangját mégsem a celebek, hanem Csepelyi Adrienn újságíró adja meg. Régóta hódolattal követem őt, amiért kollégáihoz képest is reflektálatlan, locsogó naivitással közvetíti a nemi erőszak-nyerspezsgő-Sziget Fesztivál háromszögben mozgó WMN-mindset legbornírtabb igazságait is. Csepelyi, aki magát rendre mániákus kultúrafogyasztónak titulálja, s már ebből is tudható, hogy a kultúrát a burzsoá magakelletés rítusaival téveszti össze, „Ebben a tükörben az én fehér arcom is ott van” – Széljegyzet az amerikai zavargásokhoz címmel írt jegyzetet a történtekről.
Van itt minden: „privilegizált – fehér bőrű, többségi állampolgári – helyzetünk”; körmönfontan megfogalmazott dicsekvés azzal, hogy bármennyire szeretné, ő nem öltözik Missy Elliottnak, mert figyel az afroamerikai közösség érzéseire, s még bronxi négerekkel is szimpóziumot tartott az ügyben; „a jóindulat néha kevés”; nem tudja, mennyire fájdalmas a romáknak az Egri csillagok Sárközije, akit csak ragyásként emlegetnek – s a filmben nem cigány szereplővel játszatják el (!); s végül a kulcsmondat: „Mi, fehérek, jól elbasztuk ezt, ugye?” „Eléggé” – feleli a bronxi.
Elintézhetnénk annyival az egészet, hogy konformizmussal elegy ostobaság.
Csepelyiből azonban a kolonizáló mentalitással való maradéktalan azonosulás, a totális önfeladás beszél.
Csepelyinek magyarként nincs rá oka, mégis szükségét érzi annak, hogy – mint annak idején az öltönyt húzó őslakosok – belebújjon a bűntudat szűken amerikaiakra szabott kényszerzubbonyába. Nyilván meg akar felelni közönségének, akiket kielégít az effajta morális hivalkodás.
Csepelyi a mentális gyarmatosítás szélsőséges példája. De elég erős szokásaink, hagyományaink ellenállása az ilyen példákkal szemben? Ha nem, a végére csak a fun fact marad: Európa, az tényleg nem létezik többé.
(Nyitókép: George Floyd halála miatt tiltakozók Stockholmban, MTI-Fotóbank)