Mini-Európa: ezzé lett közös hazátok

Bágyadt naplemente borul a makettbirodalomra, unottan csikorog lábunk alatt a murva, de csoszogunk tovább, hiszen kijáratot hiába is keresnénk:

Nem tudnánk felidézni, pontosan mióta van ez így. 

A változás, talán így a leghelyesebb fogalmazni, szinte észrevétlen volt. Az egyik pillanatban még grandiózus díszletek között járkáltunk, hit és becsvágy, előítéletek, világmegváltás, felsőbbrendűség-tudat, konfliktusos eszmék, szóval az egész rokokó történelmiség sűrűjében. A másik pillanatban meg azt vettük észre, hogy derekunkig ér a Dózse-palota, és alig tettünk két lépést, az Alhambrába vertük bele a térdünket.

Persze hamar megszoktuk ezt a derékig érő Európát. „Az embert legjobban ezzel jellemezhetjük: olyan lény, aki mindent megszokik”, rikácsolja a Dosztojevszkij nevű papundeklifigura, és ha még egy eurót bedobunk a gépbe, szögletes mozdulatokkal meg is csörgeti a láncát. Persze biztos van, akiben mintegy születetten nagyobb a rezisztencia, a tartás, de hát… Nézzenek ránk. Nézzünk magunkra. Nem arra vagyunk berendezkedve, hogy kérdéseket tegyünk fel.

Bazmegfejű biztonságiak sutyorognak a markukba, egy szlovák nyugdíjas turistacsoport görkorcsolyán kerüli meg a Hagia Szophiát, és kilő az Invalidusok felé. Csokoládés popkorn illatától ragacsos levegőben őgyelgünk át a Károly-hídon, valahová, bárhová.

Mi Európa? Néha spontán módon összeverődnek látogatók valamelyik imbiszbüfé előtt, és ilyen nagyon okosnak tűnő kérdéseket tesznek fel egymásnak.

De persze ezek mind öntelt, eredetieskedő hülyék.

Európa nem más, mint az a jelenet, ahogyan Szlobodan Milosevics hágai cellájában a My Way-t hallgatja ellágyultan. „And now, the end is near / And so I face the final curtain…” Homlokát a hűvös falon nyugtatja, és súlyos, szerb (európai) könnyek csorognak végig az arcán.

*

Néhány hete a Váci utcában sétálva megálltam egy szuvenírbolt kirakatánál. BUDAPEST – virított a jellemzően Északnyugat-Európából ismerős, favázas („fachwerk”) makettházon. Tudják, pont az ilyenekkel van tele a Nagy Diófa utca. Mellette matrjoskababák és a többi ízléstelen szuveníripari szemét.

Csupán ebből a kirakatból kiindulva kikezdhetetlen logikájú diagnózist lehetne hozni Európa sokszínűnek mondott jelenéről, halálos diagnózist, hogy egész pontosak legyünk. Abban a pillanatban, hogy ezt a házmakettet valaki megvásárolta, Európa – mint összetett kulturális és társadalmi jelenség, egy ellentmondásoktól feszített történelmi örökség hordozója, szépség és erőszak különös elegye – megszűnt létezni.

De hagyjuk el inkább az ilyen spengleri felhangokat. A probléma ott rejlik, hogy európaiságunk ma leginkább messziségélmény.

Azt is mondhatnánk, hogy kilopták a szemünket.

Egy távoli, külső tekintetnek rendeltük alá magunkat, ami nem tűri az árnyalatokat és a nüanszokat, ami mindent egybemos, ami előtt Magyarország és Baden-Württemberg vagy Elzász egykutya, ugyanazon entitás kölcsönösen felcserélhető és tetszőlegesen felcímkézhető egyen-elemei. Ennek megfelelően pedig borzasztóan hozzávetőleges a képünk Európáról, önmagunkról. Belefér az autentikus magyar fachwerk házikó, az óceánok túlpartjáról bele.

Az úgynevezett európai egységet egyedül ez a külső tekintet teremtette meg, valahogy úgy, ahogyan a repülőgépről nézve homogén zöld folttá olvad össze az erdő túláradóan színes flórája és faunája. Az úgynevezett európai együttműködés meg föderalizáció annyit jelent, hogy véglegesen elidegenedtünk magunktól, és kívülről és egyre távolabbról tekintünk magunkra. Kívülről, mint a kínai munkás, aki legyártja a házikót. Kívülről, mint az amerikai turista, aki megvásárolja azt.

És ez itt a lényeges: nem akármilyen látásmódnak adtuk meg magukat, hanem a domináns amerikai tekintetnek, ami kisajátítja az egész világot, ami ellentmondást nem tűrve látni akar helyettünk. Mini-Európában nincs helye a rövidlátó, cinikus hunyorításnak, amit évszázadokon át gyakorolt az európai ember, és ami által mégis – jobban, mint bárki másnak – sikerült megragadnia a dolgok valós méretarányát.

*

Európa valaha sajátos, nagyra szabott utópia volt, az, hogy egy szép napon az utcán grasszáló kamaszok Alban Berget bömböltetnek majd a hangszóróikból, vagy valami ilyesmi.

Miután természetellenesen belehelyezkedtünk Amerika nézőpontjába, nem tudjuk máshogy látni földrészünket, mint Mini-Európát, mesterségesen egymás mellé rendelt látványosságok és közhelyek halmazát. Az idegen érzéketlenségével és félműveltségével közelítünk hozzá. Néha elképedünk tőle. Rácsodálkozunk, hogy egy napon születtünk Mr. Dominóval, ilyenek. De semmi több.

Egy dolog biztos: Európa nem képes tartósan fenntartani a figyelmünket. Bőven elég belőle egy kicsinyített, zanzásított, akadálymentesen bejárható, angol feliratokkal ellátott verzió, ami nem fáraszt ki túlságosan, nem támaszt túlzott igényeket.

ez is benne van az árban. Mindez még megjegyezhető, befogadható. Az új, egyesült és elnagyolt Európa eredetmítosza az Európai vakáció Chevy Chase főszereplésével.

Az új Európa: alig másfél órás, kellemes szórakozás az egész családnak. A részletek nem mehetnek a rovására.

Mini-Európában a műemlékek derékig, a gondolatok bokáig érnek, hogy megkönnyítsék a közlekedést, az egyének és az áruk szabad áramlását. Holisztikus megközelítések. Konstruktív, kollektív, szupranacionális víziók. Itt-ott ugyan episztemológiai kihívások. „Európunijó.”

A montaigne-i „mit tudom én” Európája helyett itt van a hullámzó pénzenergiák, a homeopátiás hangulatjavítók és a boldogságszakértők Európája. Pascal gondolkodó nádszálának Európája helyett az önbizalomépítés, az önkiteljesítés, a self-brandingelés Európája. A vitális előítéletek, amikből egy kultúra sarjadzik, nincsenek sehol.

Hiába is próbálnánk már megérteni az európai szellem archetípusait. Antigonét és Kreónt. Phaedrát. Az ifjú Werthert. Miskin herceget. Meursault-t. De akár csak a Charly – Majom a családban kedves, öreg digóját is. Nem képesek megszólítani bennünket. Nem indítanak meg.

az űrben, fantasy-univerzumokban, CGI-jal animált terekben. Idegen tőle az európai kultúra véres-homályos valóságfixáltsága. Idegenek tőle a társadalom, a kötelességek, a szenvedélyek megoldhatatlan bonyodalmai, amikbe az európai alkotók folyton folyvást belegabalyodtak. Az új Európa: egyértelmű. A „Pape Satàn, pape Satàn aleppe” misztikus halandzsája sértésként hat benne.

Kihívóan zeng a My Way Mini-Európa sétányain, megelőlegezve a zárást, ami – érezzük – végleges lesz. Ez marad egy civilizációból, ha megfosztják életadó sovinizmusától. Érdekességek. Kihagyhatatlan látnivalók. Hivalkodó giccs. A jövő izgalmas. Ready?