Teljesen megdöbbentő tehát az a tájékozatlanság, amely ezekről a kutatásokról és könyvekről tudomást sem vesz, ehelyett »a magyar nemzet és a nemzetközi tudomány által nem látható, önszórakoztató magtudomány-művelés-«ről értekezik, tunyasággal, szakmai gőggel és maradi, elzárkózó gondolkodással vádolja meg az írás két szerzőjét és kollégáikat.
Még ennél is elborzasztóbb az öt szerző, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója és vezető kutatói által jegyzett írás színvonala. És itt nemcsak a harminc centiméter vastag könyvre gondolunk. A személyeskedő inszinuációk egyszerűen értelmezhetetlenek. A TTI-ben egyetlen kolléga sem dolgozik (vagy dolgozott az elmúlt tíz évben), akinek finnországi doktorátusa lenne. Az emlegetett turanizmus-monográfiát az eszme propagandájának csak az értelmezheti, aki nem olvasta, vagy egy sort sem értett meg belőle, de még az ezzel kapcsolatos nagyszámú interjúból és ismertetésből sem fogott fel semmit. A teljes szakmai inkompetencia bizonyítéka az egyedülállóan fontos oszmán forrásokat, köztük az adóösszeírásokat »érdektelenségbe vesző«-nek titulálni. Ez körülbelül az a szint, mintha azt mondanánk: a középkori oklevelek és krónikák, vagy egyáltalán a források a történettudomány számára lényegtelenek. A defterek kutatását egy magyar turkológus, Fekete Lajos alapította meg, ezeknek a forrásoknak az olvasásához és értelmezéséhez a paleográfiai és módszertani alapokat ő rakta le hatalmas, kétkötetes, összesen majdnem 10 centiméter vastag monográfiájában. Életműve kiemelkedő tudósi teljesítmény, igazi hungaricum, ezt a Magyarságkutató Intézet falain kívül az egész világon tudják.
A Magyarságkutató Intézet főigazgatója, a kutatóközpontok vezetői és munkatársai az intézet alapításának pillanatától magukat nem kímélve ostorozzák az »akadémiai« tudományosságot, egységesen kommunistának, nemzetellenesnek, hazaárulónak bélyegezve egy egész tudományszakot. Közismerten bőséges apanázsuk, a közmédiában való mindennapos szereplésük ellenére alulfinanszírozottságra, a lehetőségek hiányára panaszkodnak, miközben mesés fizetésekkel próbálnak kutatókat magukhoz csábítani, többek közt tőlünk is. A magyar történettudomány teljesítményét folyamatosan lefitymáló nyilatkozataikra ennek ellenére egyetlen egyszer sem reagáltunk. Horváth-Lugossy Gábor és társai válaszcikkét olvasva úgy látjuk, méltán.
Egyetlen kérdésben ugyanis kénytelenek vagyunk egyetérteni a szerzőkkel. Publicisztika helyett valóban hasznosabb és élvezetesebb a kutatás, amelynek feltételrendszeréért, társadalmi megbecsültségéért azonban egy országos kutatóintézet vezetőiként mindenképpen felelősséggel tartozunk. Ezért szükség esetén, az általuk művelt tudományszak becsületének védelmében, vállalnunk kell a nyilvános megszólalást is.
A történettudomány is tudomány, éppen úgy, mint az atomfizika vagy az onkológia. Éppen ezért a házmester-történettudomány pontosan annyira komoly és hiteles, mint a házmester-atomfizika vagy a házmester-onkológia.