A magyar nemzet történelmének a nyugati kultúrával és ezzel együtt a kereszténységgel szembeni megfogalmazása és a kelethez való kötése a magyar szellemi élet régi kísértése, amely azonban mindig a frusztrációhoz kapcsolódott és mindig kudarcos volt. A magyar történelem legfontosabb döntése Szent Istváné,
túlélésünk egyetlen esélye a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozásunk volt.
A magyarság valóban fantasztikus teljesítménye abban áll, hogy a nyugati műveltség csúcsteljesítményeit a saját logikája szerint alakította tovább, és ezzel egyedülállóan gazdag és eredeti kultúrát teremtett a latin kereszténység végvidékén. Aki ezt nem érti meg, annak nincs keresnivalója a magyar történelem körül.
A kelet felé fordulás kísértése nem újkeletű, szirénhangjai régóta csábítják a gyors és ábrándos válaszokra mindig fogékony, számos frusztrációt és kisebbrendűségi érzést lelkükben cipelő honfitársainkat. Az óriási különbség a korábbi és a mai jelenség között, hogy az 1919 után megerősödő hagymázas gondolatokat a ma sokszor referenciapontként emlegetett Horthy-kor hatalmi és szellemi elitje nagyon tudatosan: elvi, kulturális és politikai síkon is elutasította. Erre a felelősségteljes politikai gondolkodásra érdemes felidézni Klebelsberg Kunó gondolatait 1928-ból:
„…Az ellenforradalmi időkben kitalálták a turanizmust. Íme, a tősgyökeresen magyarnak vélt kül- és kultúrpolitikai orientáció megjelölésére megint csak latin műszó, szintén afféle izmus. Az alapérzés, amely a turanizmus alatt lappangott, ha jól fogtam fel, az volt, hogy Európa Trianonban igazságtalan és kegyetlen volt velünk szemben és a nyugat elfeledte, hogy a velünk fajrokon törökkel szemben mi voltunk a nyugati civilizáció védelmezői. E hálátlanság, igazságtalanság és kegyetlenség láttára forduljunk el tehát a hálátlan nyugattól és keressünk fajunk keleti eredetének és érzelemvilágának megfelelően keleti orientációt. De hát vissza Etelközbe, vagy tovább Lebédiába, vagy még hátrább, a Kaspi-tenger északi partvidékére alig telepedhetnénk, mert azokra az óriási területekre, ahol korábban a velünk rokonnépek, hunok, avarok, besenyők, kunok tanyáztak, azóta előre nyomult a szlávság és bennünket elvágott északon a rokon finnektől, délen a törököktől. A japánok meg olyan messze vannak, hogy minden jóakaratuk ellenére sem jöhetnének segítségünkre. E rokonnépekkel irodalmi és érzelmi kapcsolatokat ápolhatunk, de a magyar reálpolitika szempontjából ezektől a törekvésektől aránylag kevesebbet várhatunk s különösen külpolitikai és kultúrpolitikai orientáció tengelyévé e törekvéseket nem tehetjük. Félreértés elkerülése végett ismétlem, hogy szívesen ápolom a szellemi kapcsolatokat a finnekkel és az észtekkel, ahol annyi megértésre találunk, a törökkel is, ahol máris sok magyar szakember dolgozik, de amikor kultúrpolitikánk alapvonalait kell megrajzolnunk, a domináló szempontnak egészen másnak kell lennie. Hiába, ápolnunk kell a kapcsolatokat a hálátlan Nyugattal, tetőtől talpig européereknek kell lennünk, hiszen Európa közepén élünk. Általában mitől sem kell inkább óvakodni, mint a fantasztikumoktól, mert úgyis nagy hajlam van bennünk arra, hogy az élet nagy realitásait fel nem ismerve, politikai légvárakat építsünk.”