Hogyan ártsunk a nemzetnek?

Szerzők:

Fodor Pál főigazgató, Bölcsészettudományi Kutatóközpont,
Molnár Antal igazgató, BTK Történettudományi Intézet 

A magyar kulturális életben ritka az olyan jelenség, amely szinte rögtön tucatnyi érdemi reflexiót eredményez a sajtóban. Még ritkább, hogy az egyre mélyülő politikai szakadék két szélén álló szerzők és orgánumok szinte teljesen egységes álláspontra helyezkedjenek bármivel kapcsolatban. A Magyarságkutató Intézet által megrendelt és bemutatott A pozsonyi csata című filmnek sikerült egy pillanatra helyreállítani a nemzeti egységet. Sokan és sokat írtak a műről, és – leszámítva a készítőkkel és megrendelőkkel készült promóciós anyagokat és interjúkat – súlyos kritikákat fogalmaztak meg. Újságírók, publicisták és hagyományőrzők nyilvánítottak véleményt, általában alapos tájékozódás után sok hibára és rossz megoldásra mutattak rá. Lényegében valamennyi írás konklúziója, hogy a film rossz és szándékával ellentétes hatást ér el. „Hivatásos” történészek azonban kevesen szólaltak meg, s ezt a tényt olykor maguk az újságcikkek is szóvá tették.

Jelen írást a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója és a Történettudományi Intézet igazgatója jegyzi. Nem a korábbi cikkekben már részletesen ismertetett filmes és tartalmi hibák, tévedések újbóli elősorolása a cél, hanem a film által felvetett,

A szóban forgó alkotás által exponált probléma ugyanis sokkal súlyosabb, mint a színvonaltalan, anakronizmusoktól és komikus megoldásoktól hemzsegő, a megcélzott közönséget teljesen idiótának néző „ismeretterjesztés”. Nyilvánvaló, hogy egy nagyközönségnek szóló műtől számon kell kérni a pontosságot, és nem vezetheti félre minden egyes képkockájával a részletkérdésekben szükségszerűen tájékozatlan nézőt. Valóban nem szerencsés, ha a honfoglaló vezérek idétlen legofiguraként, zombiként vagy ál-Leninként bukdácsolnak a film jeleneteiben, vagy ha a kísérőzene vállaltan gagyi nemzeti rocknótájában annyi szamárságot hordanak össze, hogy 24 órán belül megszületik a paródiája, amelynek szövegét szinte lehetetlen az ugyanolyan zagyva eredetitől megkülönböztetni.

Meglátásunk szerint az alkotás, illetve az azt megrendelő intézmény és az általa képviselt szellemiség sokkal nagyobb veszélyeket rejt. A film kulcsgondolatait az első két mondat megfogalmazza: a magyarok visszatértek ősi hazájukba, ahol meg kellett védeniük magukat a magyarság kiirtását elrendelő frank király serege ellen.

Az első mondat a visszatéréssel

A második mondat szándékosan rosszul és kihagyással fordítja le Johannes Turmair (Aventinus) 16. századi bajor történetíró azon állítását, miszerint a IV. Lajos frank király által Ennsburgba összehívott gyűlés határozott a (rablóhadjáratokat vezető) magyarok Bajorországból való eltávolításáról. A filmben a krónika közlése félrefordítva szerepel: „rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak; Lajos, a frankok királya parancsolja így”. Ezek után „nekünk, magyaroknak, nem maradt más lehetőségünk, csak a győzelem, vagy halál” – hangzik a narrátor logikus következtetése. 

Ez két nagyon súlyos állítás. A hun–magyar azonosság és a nyugatról kitervelt ezeréves magyarellenes genocídium nem visszatérést jelent valamely korábbi, mára meghaladott, esetleg romantikus-délibábos történeti konstrukcióhoz, hanem a közösségi oldalakon tenyésző legprimitívebb összeesküvés-elméleteket és alvilági gondolatszörnyeket emeli fel államilag hivatalosan támogatott, lényegében a nemzeti közgondolkodás számára kanonizált alapigazságokká. Ezzel mérhetetlen károkat okoz szinte minden olyan területen, ahol a magyar történettudománynak vagy általában a magyar kultúrának mondanivalója lehet itthon és Európában. 

A Magyarságkutató Intézet kezdettől fogva igyekszik, egyfajta történettudományinak címkézett valóságshowként, szurkolótábora egyre vadabb fantáziáit kielégíteni, ennek ékes példája ez a film is. Ezzel a magatartásával teljesen eltorzítja, tovább frusztrálja, gyűlölködővé és bezárkózóvá teszi a magyar történeti közgondolkodást. Egyrészt nyilvánvaló badarságokkal és tudományos szempontból képtelenségekkel árasztja el az erre még fogékony közönséget, amely persze a vad és teljesen őrült állításoktól elkábítva a mai habzsoló médiafogyasztás logikája szerint egyre erősebb és ütősebb „igazságokat” követel majd, hogy aztán az egészből kiábrándulva az áltudományos giccsszörnyeteget oda dobja ki, ahova való: a szemétdombra. Ha elolvassuk a jobboldali sajtóorgánumok reakcióit a filmmel kapcsolatban, ez részben már meg is történt.

A magyar nemzet történelmének a nyugati kultúrával és ezzel együtt a kereszténységgel szembeni megfogalmazása és a kelethez való kötése a magyar szellemi élet régi kísértése, amely azonban mindig a frusztrációhoz kapcsolódott és mindig kudarcos volt. A magyar történelem legfontosabb döntése Szent Istváné,

A magyarság valóban fantasztikus teljesítménye abban áll, hogy a nyugati műveltség csúcsteljesítményeit a saját logikája szerint alakította tovább, és ezzel egyedülállóan gazdag és eredeti kultúrát teremtett a latin kereszténység végvidékén. Aki ezt nem érti meg, annak nincs keresnivalója a magyar történelem körül.

A kelet felé fordulás kísértése nem újkeletű, szirénhangjai régóta csábítják a gyors és ábrándos válaszokra mindig fogékony, számos frusztrációt és kisebbrendűségi érzést lelkükben cipelő honfitársainkat. Az óriási különbség a korábbi és a mai jelenség között, hogy az 1919 után megerősödő hagymázas gondolatokat a ma sokszor referenciapontként emlegetett Horthy-kor hatalmi és szellemi elitje nagyon tudatosan: elvi, kulturális és politikai síkon is elutasította. Erre a felelősségteljes politikai gondolkodásra érdemes felidézni Klebelsberg Kunó gondolatait 1928-ból:

„…Az ellenforradalmi időkben kitalálták a turanizmust. Íme, a tősgyökeresen magyarnak vélt kül- és kultúrpolitikai orientáció megjelölésére megint csak latin műszó, szintén afféle izmus. Az alapérzés, amely a turanizmus alatt lappangott, ha jól fogtam fel, az volt, hogy Európa Trianonban igazságtalan és kegyetlen volt velünk szemben és a nyugat elfeledte, hogy a velünk fajrokon törökkel szemben mi voltunk a nyugati civilizáció védelmezői. E hálátlanság, igazságtalanság és kegyetlenség láttára forduljunk el tehát a hálátlan nyugattól és keressünk fajunk keleti eredetének és érzelemvilágának megfelelően keleti orientációt. De hát vissza Etelközbe, vagy tovább Lebédiába, vagy még hátrább, a Kaspi-tenger északi partvidékére alig telepedhetnénk, mert azokra az óriási területekre, ahol korábban a velünk rokonnépek, hunok, avarok, besenyők, kunok tanyáztak, azóta előre nyomult a szlávság és bennünket elvágott északon a rokon finnektől, délen a törököktől. A japánok meg olyan messze vannak, hogy minden jóakaratuk ellenére sem jöhetnének segítségünkre. E rokonnépekkel irodalmi és érzelmi kapcsolatokat ápolhatunk, de a magyar reálpolitika szempontjából ezektől a törekvésektől aránylag kevesebbet várhatunk s különösen külpolitikai és kultúrpolitikai orientáció tengelyévé e törekvéseket nem tehetjük. Félreértés elkerülése végett ismétlem, hogy szívesen ápolom a szellemi kapcsolatokat a finnekkel és az észtekkel, ahol annyi megértésre találunk, a törökkel is, ahol máris sok magyar szakember dolgozik, de amikor kultúrpolitikánk alapvonalait kell megrajzolnunk, a domináló szempontnak egészen másnak kell lennie. Hiába, ápolnunk kell a kapcsolatokat a hálátlan Nyugattal, tetőtől talpig européereknek kell lennünk, hiszen Európa közepén élünk. Általában mitől sem kell inkább óvakodni, mint a fantasztikumoktól, mert úgyis nagy hajlam van bennünk arra, hogy az élet nagy realitásait fel nem ismerve, politikai légvárakat építsünk.”

A szakmaiatlanságot hősies erényként felmutató attitűd és ennek a legmagasabb szintű támogatottsága

Ezek után a laikus szemlélőnek is világos: nem a sok nyelvet tudó, évtizedeket a források tanulmányozásával töltő tudósnak van igaza, hanem annak, aki jókor, jó helyen, minél hangosabban és minél képtelenebb szamárságokat kiabál. Ha pedig a tudós a források és a szakirodalom feldolgozása alapján a hőbörgőkétől eltérő következtetésre jut, akkor minimum a nép ellensége.

Ennek a modellnek a normává emelése a történészek egyéni pechjénél sokkal súlyosabb következményekkel is jár, hiszen ami érvényes a történettudományra, az igaz lehet a többire is. Ha az őstörténethez elég egy fél angol középfokú és néhány átlapozott, ki tudja milyen könyv, akkor ugyanekkora befektetéssel előbb-utóbb bármilyen tudományban szakember lehet bárki, csak bírjon megfelelő küldetéstudattal. Tetézi a bajt, hogy a Magyarságkutató Intézet egyre több közhatalmi/tudományirányítási funkciót vesz át az őt fenntartó minisztériumtól vagy annak megbízásából, s válik valóban komoly tudományos műhelyek, kutatások és szellemi produktumok elbírálójává – ezzel a szemleléttel! Ha ez így megy tovább, akkor öles léptekkel haladunk előre azon az úton,

Végezetül a Magyarságkutató Intézet filmje és egész tevékenysége a legnagyobb közvetlen kárt, úgy véljük, magyar nemzet- és tudománypolitikának okozta. Annak a hosszú távú stratégiai célnak, amelynek megvalósítása érdekében az elmúlt évtizedben számos együttműködés született a magyar kulturális és tudománydiplomácia, illetve a magyar történettudomány (és tágabban a humán tudományok) intézményei között. Magyarország vezető szerepét a közép- és délkelet-európai térségben több tényező is indokolja, a magyar történettudomány tudatosan igyekezett ezt célkitűzést a maga eszközeivel támogatni és a maga területén megvalósítani.

A magyar történészek ugyanis, hagyományosan kiváló képzettségüknek, forrásismeretüknek, kapcsolatrendszerüknek, kiemelkedő teljesítményüknek és nemzetközi összehasonlításban is igen jól működő szervezeti struktúrájuknak köszönhetően a leghatékonyabb közvetítők lehetnek a kelet-európai és balkáni, illetve a nyugat-európai és tengerentúli történeti tudományosság között. Az elmúlt évek számos vállalkozása igazolja, hogy minket tőlünk keletre, délre és nyugatra is elfogadnak, partnernek tekintenek. Ez valóban történelmi pillanat, amelyet ki kell használnunk. A magyar történettudomány a szomszéd államokkal még meglevő, kétségtelen nézeteltérések ellenére a leginkább alkalmas arra, hogy összefogja és a nagy nemzetközi színpadon képviselje a régió múltjával kapcsolatos kutatásokat. Ennek egyik oka a sok közül, hogy

Ennek az immár évszázados hagyománynak int búcsút a Magyarságkutató Intézet, és ennek végszava a pozsonyi csatáról készített film. 

A „műalkotás” által képviselt állítások után vajon milyen erkölcsi és szakmai alapon utasítjuk vissza a Szvatoplukról, a középkori Szlovákiáról, a dákorománokról és a többi ellenünk, a magyarság kárpát-medencei jelenléte és szerepe ellen koholt hazugságot?

Valószínűleg semmilyen alapon. Vajon van-e értelme a történelmi alvilág agyszüleményeiből olyan történelmi narratívát összetákolni, amellyel a teljes történésztársadalom és – amint a szokatlanul egységes elutasításból látjuk – minden politikai és szellemi irányzat szembefordul, és amellyel teljes szakmai és erkölcsi hitelvesztést érünk el tőlünk keletre, délre és nyugatra egyaránt? Nyilván nincs.

A Bölcsészettudományi Kutatóközpont és annak Történettudományi Intézete az elmúlt években nagyon komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy nemcsak a külföldi, hanem a gombamód szaporodó hazai történettudományi intézetekkel is hatékony és gyümölcsöző kapcsolatokat, együttműködéseket, közös programokat szervezzen. Ez a törekvésünk, úgy hisszük, sikerrel járt. A szerencsére nagyon népes magyar történésztársadalom az egyre bővülő intézményhálózat keretei között, az esetleges viták és nézetkülönbségek ellenére is, a szakmai normák tiszteletben tartásával végezte munkáját, egyfajta íratlan szakmai becsületkódex alapján. A Magyarságkutató Intézet működésének kezdetével ez a hallgatólagos, minden szereplő számára kötelezőnek tartott szakmai és etikai norma véget ért. Mindannyiunk, történészek és a magyar múlt iránt felelősséget érző magyar emberek közös érdeke, hogy ez a közmegegyezés minél előbb helyreálljon.