A liberalizmus védelmében: a balos intolerancia elutasítása

Az elmúlt években divatossá vált a liberalizmus haláláról beszélni. És amint a generációs önelégültség üzemanyagával tüzelt tömegek tombolnak a nagyvárosok utcáin, erre egyre több is a bizonyíték. A gondolatszabadság egyre növekvő intoleranciája, az ellentétes állásponton lévőkkel való beszélgetés ellehetetlenülése, ahogyan a brit állam nagy része, beleértve a rendőrséget, szükségét érzi, hogy hűséget esküdjön az ügynek – mintha mindannyian attól félnének, hogy a rossz oldalon végzik – rámutat egy olyan válságra, ami a bizalmi válságnál is nagyobb. Ez mind egy rejtett betegség bizonyítékául szolgál.

azokkal a képrombolókkal, akik megtámadták a Kenotáfiumot  és Winston Churchill szobrát, új célpontokat találva dühöngésüknek. A Liverpooli Egyetem bejelentette, hogy átnevezik a Gladstone Kollégiumukat, miután a tüntetők rámutattak arra, hogy a volt miniszterelnök apja rabszolgákat tartott.  Szóval ennyit az „apák bűnei”-szabályról. A feszült műsorszolgáltatók megkezdték bizonyos műsorok eltávolítását még mielőtt kitör a pánik, a BBC visszavonta Little Britain-t  és az HBO leszedte az Elfújta a szél című filmet a streaming-szolgáltatásaik közül, nehogy Szauron „éber”  szeme rájuk villanjon.

Amit látunk az nem több és nem kevesebb, mint a liberális eszmény halála.

Természetesen a „liberalizmus” mindig is egy tágan értelmezett kifejezés volt; egy fogalom, ami csak még homályosabb lett, miután az amerikaiak a „baloldal” szinonimájaként határozták meg. De a legtisztább politikai jelentésében magában foglalja a politikai rendszerünk alapjainak többségét, ideértve (bár nem csak ezekre korlátozódva) az egyenlőséget, a jogállamiságot és a szabadságot – beleértve a szólásszabadságot is, amely lehetővé teszi, hogy a jó eszmék győzedelmeskedjenek. Az elmúlt években a baloldali kritikusok előszeretettel társították a liberális demokrácia eltörlését a politikai jobboldalon megválasztott vezetőkhöz. De a saját országunkban a politikai liberalizmust érő sokkal komolyabb támadás nem a konzervatív jobboldalról, hanem a radikális baloldalról érkezik.

Az elmúlt néhány hétben jó szándékú emberek közel egymillió fontot öntöttek a Black Lives Matter UK kasszájába abban a hitben, hogy egy olyan mozgalmat segítenek, ami a fekete embereknek fog segíteni. Valójában egy mélyen radikális mozgalmat finanszíroztak. A saját adománygyűjtő oldalán a BLM UK úgy fogalmazza meg a céljait, mint: „az imperializmus, a kapitalizmus, a fehér felsőbbrendűség, a patriarchátus és az állami struktúrák lebontását”. Tehát a nem létező fenyegetés („imperializmus”) lebontása mellett a gazdaság leépítését és a nemek közötti kapcsolatok teljes megváltoztatását (negatív módon „patriarchátusnak” nevezve) is el kívánja érni.

amely elég megszokottá vált mostanában.

Akik az elmúlt napok eseményeit figyelték, meglepődhettek, hogy milyen messzire és gyorsan jutottak el ezek az érzelmek. Addig, hogy Bristolban a csőcselék ledöntött egy szobrot és ráugrott. Addig, hogy egy munkáspárti képviselő kijelentette, hogy: „Én ünnepelem az ellenállás ezen megnyilvánulásait. Olyan mozgalomra van szükségünk, amely lebontja a rendszerszintű rasszizmust.” Addig, hogy a brit rendőrség tisztjei, akik nem tudnak más módon reagálni erre a viselkedésre, csak úgy, hogy (egy újonnan kitalált tanúságtétel gyanánt) „letérdelnek” előtte. És akkor ott van még a média is, amely úgy döntött, hogy felületet biztosít ennek az erőszaknak és megtisztítja a sorait nemcsak azoktól az emberektől, akik más véleményen vannak, hanem azoktól is – ahogy az a New York Times esetében történt néhány nappal ezelőtt – akik segítenek felületet biztosítani bárkinek, aki eltérő véleménnyel rendelkezik.

Mint az újságnál (New York Times) lévő egyik utolsó liberális, Bari Weiss azt a múlt héten bemutatta, a hírek világában lévő 40 pluszosok (mint sokan mások) azt hitték, hogy az alájuk kerülő emberek osztják liberális világszemléletüket. Aztán rájöttek, hogy ezek a fiatalok a „biztonságban” (safetyism) hisznek a liberalizmus helyett és „az emberek azon jogában, hogy érzelmileg és pszichológiailag biztonságban érezzék magukat” az „alapvetőnek tartott liberális értékek, mint például a szólásszabadság” helyett. Valójában a különbség még ennél is nagyobb, és ma már szinte mindent lefed. Míg a liberális elme érdeklődő, a „felébredt” (woke) elme dogmatikus. Míg a liberális elme alázatos, addig a „felébredt” elmében nincs alázat. Míg

És amíg a liberális elme a szomszédunk szeretetének gondolatát örökölte meg, a „felébredt” elme alig várja, hogy ő vethesse rá az első követ.

A The Spectator olvasói tudták, hogy ez következik. Amikor ez az újság először írt a Stepford-diákokról , azt kérdezték, hogy miért vesszük ezt ennyire komolyan – a diákok úgyis felnőnek egyszer. És felnőttek: de nem változtak meg. A nagyvállalatok „erényfitogtatását”  (virtue signalling) – a sokszínűség tisztségviselőinek növekvő légióit és a „nem tudatos előítéletek elleni tréninget”  – szintén a vállalati világ ostobaságaként írták le. Amikor bemutattuk azt a kötelező kormányzati követelményt, miszerint bizonyítani kell a „sokféleség iránti elkötelezettséget” annak érdekében, hogy bármilyen nyilvános kinevezésre jogosult legyen az adott személy, hasonló vállrándítással szembesültünk. Ahogy Andrew Sullivan amerikai újságíró (akire ma már vagy szájkosarat tettek, vagy levették a műsorról) két évvel ezelőtt mondta: „Mára mindannyian egy egyetemi kampuszon élünk."

Lépésről lépésre az Egyesült Királyság olyan köz- és magánszektort hozott létre, amely elkötelezett az olyan nézetek megvalósítása mellett, amelyek alig különböznek az elmúlt egy-két hétben utcákat elfoglaló tüntetők nézeteitől. Ez egy olyan etika, amely megköveteli, hogy társadalmunk egy sor lehetetlen, megnyerhetetlen identitási és „privilégium" játékot játsszon, amelyek nemcsak aláássák, hanem véget is vetnek a tolerancia bárminemű eszményének.

Mindez azoktól származik, akik az egyetemen azt tanulják, hogy gyűlöljék a társadalmunkat, abban a hitben élve, hogy azt az egyes csoportok más csoportok általi elnyomása jellemzi: szégyenteljes történelem és szégyenteljes jelen. Manapság ezek az emberek olyan szakmák felé indulnak, ahol az agresszív felsőbbrendűség nyelvét („oktasd magad”) arra használják, hogy megfélemlítsék az idősebbeket, mindenkit arra kényszerítenek, hogy egyetértsenek a véleményükkel, és nem mellesleg kirúghatatlanná teszik magukat.

Ahogy az összes mozgalom, amely erőre kap, ők sem a levegőbe kapaszkodnak. Léteznek egyenlőtlenségek és méltánytalanságok itt is, pont úgy ahogy az összes társadalomban. A józan emberek vitáznak arról, hogy ezt hogyan lenne érdemes kezelni. De az új illiberális radikálisok nem osztják ezt az aggodalmat. Számukra minden létező egyenlőtlenség (pénzügyi, családi, társadalmi, neurológiai) ugyanannak a következménye: a diszkriminációnak. Ami egy olyan dolog, amivel meg kell „birkóznunk”, meg kell „semmisítenünk”, valamint el kell törölnünk a föld színéről. Rendkívül sok munka van még hátra.

Még a történelem „felébredt”, „,megvilágosult” elemzése, amely átfésüli az országot további ledöntendő szobrok után kutatva, is radikálisan eltér a liberális gondolkodástól. A liberálisok megértik, hogy a történelemben az emberek az akkori ismereteik alapján cselekedtek, a történelmet személők feladata pedig az, hogy megértéssel tekintsenek vissza, nem utolsósorban abban a hitben, hogy őket is megértik majd egyszer. A „felébredt” elme irtózik ettől.

A londoni műemlékek elleni hétvégi vandalizmus után a főváros polgármestere, Sadiq Khan bejelentette, hogy a „Közterület Sokszínűségének Bizottsága” ítéletet fog hozni a fővárosban található összes rasszista szoborról. A Museum of London néhány órán belül már fel is húzta a darukat, hogy eltávolítsanak egy eltévelyedett szobrot a Nyugat-Indiai-rakparton.

Ily módon váltotta fel a múltunkról és a jelenünkről szóló szabad eszmecserét egy sor követelés és állítás, amelyek a mindenki másnak való megfelelést követelik meg. „A némaság erőszak” az egyik kedvelt mondat, ami azt jelenti, hogy ha nem értesz egyet a radikálisokkal, akkor erőszakos cselekményt hajtasz végre. Természetesen ez az állítás ugyanazoktól az emberektől származik, akik sok időt fordítottak arra, hogy bizonyos szavakat erőszaktevésként fessenek le (mint például a nemek „téves” megítélését ). Miközben az elmúlt napokban elkövetett erőszak természetesen nem erőszak.

A csapda részeként képviselőink és közszereplőink az elmúlt egy-két hét folyamán azon egyensúlyoztak, hogy hogyan kerüljenek el egy olyan lépést, amely halálos lehet. Amit tenniük kell az az, hogy megállnak és alapvetően megváltoztatják a feltételeket, fellebbezésüket nem csak az értelemre, hanem a valódi liberális szellemre alapozva. Azt hangsúlyozva, hogy a megfogalmazott állítások igazságtalanok. Igazságtalan dolog az egész amerikai társadalmat, minden komplexitásával együtt, egy gyilkossági perre váró rendőrön keresztül ábrázolni. És még igazságtalanabb azt gondolni, hogy a tettei mély igazságot fednek fel a brit rendőrségről vagy a brit államról, nem beszélve mindenkiről, aki fehér. Ugyanígy nem csak igazságtalan, hanem bosszantó is úgy tenni, mintha a világnézeteddel kapcsolatos bárminemű ellentmondás oka csupán a „fehérek kiváltsága”, „fehér bizonytalanság” (white fragality) vagy „fehér könnyek”  lennének.

Azok, akik ezeket a kifejezéseket használják akarva akaratlanul aláássák a liberális gondolkodás utolsó nagy vívmányait: azt a törekvést, amit Dr. Martin Luther King fél évszázaddal ezelőtt kifejezett. Mert amikor Dr. King arról beszélt, hogy egy embert a jelleme alapján és nem a bőre színe szerint kell megítélni, akkor adott valamit, ami nem csupán nagy erkölcsi éleslátásról tanúskodik, de egy egyre sokszínűbb társadalomban az egyetlen megoldást jelenti. Egy évvel a halála előtt Dr. King egy „Hogyan tovább?” című beszédet tartott, amelyben azt mondta, hogy: „Addig nem lehetünk elégedettek, ameddig már senki se fogja azt kiáltani, hogy »Fehér Hatalom!«, de mindenki Isten hatalmáról és emberi hatalomról fog beszélni.”

Azok az emberek, akik Dr. King után jöttek, éveket töltöttek el buzgón, hogy átalakítsák ezt az álmot. A fekete ügy nevében megpróbálják eltagadni a fehér emberek ügyét.

És annak érdekében, hogy enyhítsenek a már nem élő emberek szenvedésein ma óriási vagyonelosztást követelnek faji alapon. Nehéz elképzelni egy megosztóbb programot, amelyet az antirasszizmus nevében valósítanak meg. Amit valójában csinálnak, az az, hogy társadalmaink faji elképzeléseit buzgón átértelmezik („re-racialising”). Így jutunk el olyan szituációkig, amikor a Sky News-on a brit kormány pontos etnikai-faji összetételéről faggatják az egyik minisztert, és ezt követően számos „antirasszista” a közösségi médiában kevesli az ázsiai származású emberek számát a kormányban.

Minden mozgalmat, amely azt állítja, hogy a „dolgok olyan rosszak, hogy ezt az egészet le kell rombolni”, arra kéne ösztönözni, hogy megértse, mielőtt meg kéne tapasztalnia, az árát annak, amit fel akar adni. És emlékeztetni arra a nagy igazságra, hogy mennyivel könnyebb rombolni, mint építeni. Bőrszíntől és háttértől függetlenül minden embernek udvarias, de határozott „nemmel” kell válaszolnia erre. Ne, csak azért, mert amit lerombolni készülnek éppen azok a dolgok, amelyek a magasba emelnek minket. Hanem azért is, mert ha mindaz ami idáig juttatott minket valóban olyan rossz volt, akkor a világ, amelyben ma élünk nem lehetne ilyen szokatlanul jó.