Iszonyat sebességgel húz el a világ Magyarország mellett

„Amikor elköltöztetek, azt mondtad, ennek az egyik fő oka, hogy a gyerekeid szocializációjának természetese része legyen a szabadság és a sokszínűség, nem valami olyasmi, amit tanulniuk kell majd később. Ez volt az én alapvető célom is mindig, amikor – többször is – Amerikába költöztünk két kicsi gyerekkel. Éppen ezért kíváncsian vártam, milyen élményeket, tapasztalatokat, felismeréseket mondasz el nyilvánosan az új életetekről. De azt kellett látnom, hogy a Facebook-bejegyzéseidben maradtál Magyarországnál. Azt mondtad erről egyszer, erkölcsi kötelességed, hogy legalább így tartsd a kapcsolatot az országgal. De miért nem mesélsz többet azokról a pozitív vagy fontos újonnan megélt értékekről, amelyekre mostanában rácsodálkozol odakint, és aminek hasznát vehetnék sokan itthon is?

Mert nem hiszek abban, hogy ezek a tapasztalatok bármit is segítenének a magyarországi létben. Hivalkodni pedig nem szeretnék. Zavarban is vagyok a túlságos személyességtől, szemérmes az olyan pozitív felismerésekkel kapcsolatban, amelyekről azt feltételezem, hogy Magyarországról nézve valamiféle kérkedésnek tűnhetnek. Amit talán hasznos volna megosztani, azok a belső, lelki felismerések. Amikor az, ami én vagyok és amiből jövök, összeütközésbe kerül itt valamivel, ami nagyon más. Ilyen az a felismerés – vagy inkább csak érzés – hogy a Nyugat igazából az óceánnál kezdődik.

Az igazán nyugati országok, például a franciák, a britek vagy a hollandok valami mást tudnak, vagy valamit másképp tudnak a szabadságról és az azzal együtt járó személyes felelősségről. Számomra Ausztria még nem Nyugat, abban az értelemben, ami nem pusztán az életszínvonalat, hanem valami sajátos történelmi és kulturális hagyományt illeti. Persze ebben benne van a gyarmatosító múlt, a történelmi vétkek színes tárháza. A gazdag kultúrák alatt mindig tömegsírok rejlenek. De éppen ezért működik valamiféle komplex önreflexió is.

Az a valami, annyira fájdalmasan hiányzik a kelet-európai országok jelenkori történetéből. Mondhatnánk, hogy mindennek súlyos okai vannak, és ez igaz is. De sajnos nem látom, hogy a jelen bármilyen értelemben is meghaladná a múltat. Magyarország egy helyben toporog, vagy inkább büszkén lépked visszafelé az idővonalon. Ijesztő és fájdalmas ez az önfelszámolás, ami ellen jó ideig harcoltam, de aztán úgy éreztem, hogy a személyes életemet, illetve ami abból még maradt, emészti föl ez a kórság. Nem válhatok szabad emberré, mert lépten-nyomon utamat állja az önpusztító tradíció.

És hát a legfájdalmasabb a szellemi leépülés. Én ugyan nem vagyok egy szellemi fárosz, de így is sok munkámba került, hogy kikupáljam valahogy magam onnan, ahonnan jövök. Most azt érzem, hogy nincsen tovább. Beszélni még lehet érdekes dolgokról, de a mindennapi életnek semmi köze az olvasmányélményeinkhez. Iszonyat sebességgel húz el a világ Magyarország mellett, ami egyre inkább önmaga árnyéka, egy zárvány, egy kopjafa vagy nem is tudom.”