Egy nyugati országban élő átlagembernek nincs miért élnie

„A brutális, fájdalmas tény a következő: egy nyugati országban élő átlagemberre egyre inkább igaz, hogy nincs miért élnie. Kevés rokona van, barátja is alig, nem ismeri a szomszédait, nincs közössége, sem istene. Létezése legfőképpen már csak a gazdasági aktivitás rituáléja, ő puszta szám a számviteli mérlegen. A logikus döntés az lenne tőle, ha szimplán összekuporodna és meghalna. S ami igaz az egyénre, igaz a civilizációra is.

Évtizedek óta a nyugati országok figyelemreméltó érdektelenséggel viseltetnek még önnön túlélésük iránt is. Sok nyugati országban, így az Egyesült Államokban is, a születési arányszám nem éri el a helyettesítési rátát. Olcsóbb harmadik világbeli országokból embereket importálni, akik elvégzik a munkát, és mi más indoka is lenne a szaporodásnak?

A gazdasági bizonytalanságon túl, amely megakadályozza az embereket a letelepedésben és a családalapításban, mély spirituális válságban is szenvedünk. A családalapítással a jövőbe vetett bizalmunkat fejezzük ki; azzal a reménnyel hozunk világra új embereket, hogy a világban érdemes lesz élniük – és úgy tűnik, a nyugati emberek ma már hiú reményként gondolnak erre. Sem szakpolitikai javaslatok, sem politikai mozgalmak nem fedhetik el vagy változtathatják meg ezt a tényt.

Ahogyan az átlagos nyugati polgár elvesztette azokat az intézményeket és hiedelmeket, amelyek irányt adtak az életének, a nyugati társadalmak is elvesztették őket. Chateaubriand állapította meg, hogy a társadalmaknak azok a történetek adnak életet, amiket elmondanak maguknak: a görögöknek ott voltak a homéroszi eposzok, Rómának az Aeneis, a középkori kereszténységnek A megszabadított Jeruzsálem – tőlünk pedig a Bosszúállók: Végjáték-ra futja.

A sekélyes fogyasztóiság és az intézményes szekularizmus évtizedei kiüresítették az amerikai pszichét, egy Isten-alakú lyukat hagytak kollektív tudatalattinkban. Mint társadalom, megfeledkeztünk a teológiai kérdésekről beszélni. Fogyasztóiságunk, közös leborulásunk Mammon előtt is ennek a rossz körérzetnek a megnyilvánulása.

A válság már jó ideje tart – jócskán megelőzi azt a politikai, technológiai, társadalmat elmeszesedést, ami jelenleg civilizációnkat sújtja. A mostani stagnálás is nagy részben a rossz körérzet megnyilvánulása. Ahogy Péguy fogalmazott: tout commence en mystique et finit en politique, minden a misztikumban kezdődik és a politikumban végződik. Válságunk elsődlegesen spirituális volt, mielőtt politikai lett volna, és megoldása is elsődlegesen spirituális lesz.”