A győzelem napja örök, de nem biztos, hogy Putyin is az

„A mostani évfordulón mit jelent a győzelem napja?

A II. világháború a 20. század egyik legnagyobb traumája. Néhány szám jellemzi, milyen hatalmas társadalmi drámáról van szó. A Szovjetunió elképesztő veszteségeket szenvedett. 27 millió embert – köztük 18 millió civilt – veszített, három fő szövetségese – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – együtt mintegy másfél milliót. Felhalmozott nemzeti vagyonának csaknem a harmada lett oda a britek 0,9, az amerikaiak 0,4 százalékával szemben. Ez olyan súlyos seb, amelyre örökké kell emlékeznie egy társadalomnak.

Miért érdemes ennyi idő múltán is emlékezni a történtekre?

Európa sorsa egészen másképpen alakul, ha a szövetségesek nem győzik le a náci Németországot. Kontinensünkön a legsúlyosabb áldozatot kétségkívül a Szovjetunió hozta. Az 1944-es normandiai partraszállásig a Szovjetunió játszotta a meghatározó katonai szerepet a német hadsereg megsemmisítésében. 2005-ben Moszkvában volt alkalmam beszélgetni a jeles amerikai történésszel, a nemrég elhunyt John Lukaccsal, akit igazán nem lehet azzal vádolni, hogy a bolsevizmus híve lett volna. Akkor éppen a Hitler és Sztálin című könyvén dolgozott, életében először járt az orosz fővárosban, és többek között arról beszélt, hogy ha nincs a Szovjetunió, akkor a britek – amerikai segítséggel – valószínűleg meg tudták volna védeni a szigetüket, de aligha tudtak volna visszatérni a kontinensre. Ez az egyetlen megállapítás tömören rávilágít arra, milyen óriási szerepet játszott a Szovjetunió a háborúban, és – más okok mellett – miért is kötelességünk emlékezni a győzelem napjára.

Putyin Oroszországában miért ez lett a legnagyobb ünnep?

Érdekes a megemlékezés politikai története. 1945. május 9-én – az előző éjjel aláírt német kapituláció hírére – már hajnalban tömegek vonultak utcára, spontán népünnepély fogadta Szovjetunió-szerte a háború végét, a kormány pedig kihirdette, hogy ez ünnep- és munkaszüneti nap lesz. A nevezetes díszszemle, amely sokak emlékezetébe bevésődött, ahogy a szovjet katonák győzelmi trófeaként viszik a német zászlókat, és a Lenin-mauzóleum előtt a földre dobják, csak június 24-én volt. Aztán a következő két évben még ünnepnap május 9., de már díszszemle nélkül. Valószínűleg nem akartak rá költeni a hatalmas háborús veszteségek miatt. Majd 1948-tól már nem is ünnepnap, bár a társadalom ezekben az években is megemlékezett róla.”