Megtanulunk együtt élni a vírussal

„Oltás hiányában, megtanulunk együtt élni a vírussal. Ha lemegy a fertőzöttek száma, visszatérünk a munkahelyeinkre, iskoláinkba és a kávézók is kinyitnak. Viszont rengetegen otthon maradunk, mert az a munkahely, kávézó, vendéglő, ahová korábban jártunk már nem vár ránk. És a vírus állandóan a nyomunkban fog ólálkodni. Sután fogsz majd kezet, ha egyáltalán, és nem öleled át a rég látott barátod. Ha veszel egy mély lélegzetet vagy elköhinted magad, azonnal teszt után rohansz a klinikára. Ha pozitív vagy, kétségbeesetten próbálod felidézni a barátaidat és munkatársaidat, akikkel az elmúlt napokban találkoztál, hogy szólhass nekik: teszteljék magukat.

Viszont kialakulnak a új rutinjaink ebben a Korona-világban is: tudják majd a kórházak, hogy kit és mikor kell kezelni, így a vírus miatt elhunytak száma drasztikusan csökken. Ahogy egyre több egyénnek lesz immunitása, lelassul a vírus terjedése. Az idősekre és a betegekre azonban továbbra is nagyon kell vigyáznunk, és abbahagyjuk a dohányzást. Ha már voltál fertőzött, utazhatsz a ritka de újraindított járatokon. Ha nem, a határon pecsét helyett tesztért fogsz sorban állni, mert csak akkor engednek be bárhova, ha bizonyítod, hogy nem hurcolod magaddal a vírust. Színház, mozik, koncertek, sportversenyek és tüntetések csak módjával lesznek, ha egyáltalán. Ha már immunis vagy, elmész, ha nem, inkább otthon maradsz.

Ma lettem 53, és rengeteg álmom van a következő két évtizedre. Így ma leginkább arra a jövőre próbálok gondolni, amikor már lesz teszt, oltás és orvosság. Amikor semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy visszatérjünk a régi életünkhöz, és amikor ráébredünk arra, hogy az már nem térhet vissza. Arra a jövőre, amelynek az alapjait, akarva-akaratlanul, két hete kezdtük megásni. Részben azt próbálom kitalálni, hogy hogy néz az majd ki. De leginkább azt, hogy mi az amit most tudok tenni azért, hogy az a jövő legyen, amelyben élni szeretnénk.”