Harminc évvel ezelőtt itt zajlott, előttünk és közöttünk a történelem. Durva érzés, kimondani és leírni is, hogy emberöltőnyi távolságban vagyunk kamaszkorunk elejétől, a rendszerváltás mindennapos izgalmaitól. Életre szóló élményeket szereztünk akkor: 1989 csaknem olyan meghatározó az én nemzedékemnek, mint már meghalt nagyszüleinknek 1945 vagy idős szüleinknek 1956 és 1968 volt.
Ha betoljuk a Roxette-et, amelyre mostanában szívbemarkoló okunk is van, gyorsan megelevenedik a saját múltunk és az ország akkori valósága. A tükörben sem egy kissé őszülő pasast látok, akire mint hangyák hordták fel lassan az elmúlt évtizedek a ráncokat, hanem a kerek, John Lennon-szemüveges kamaszt, aki a kémialecke írása helyett focimeccsre meg politikai gyűlésekre lóg el; és bár ő maga igazán csak jóval később nő fel, mint ahogyan azt akkor gondolta, megérzi, hogy
ezekben a hónapokban valami nagyon fontos történik, amelyet látni és személyesen érezni kell.
Rohantam is, hiszen a napilapok rikkancsok által árult különkiadásaiból és a tévéből is tudhattam, hogy a napok óta zajló, akkori szemmel még nettó forradalomnak tűnő romániai „események” lázban tartották az egész országot. Az ellenzék meghatározó pártjai, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz azonnal, ösztönösen gyűjtéseket szerveztek. Özönlött is a segélynek szánt adomány, nem kellett kétszer kérni.