Harminc évvel ezelőtt itt zajlott, előttünk és közöttünk a történelem. Kamaszként is éreztem: ezekben a hónapokban valami nagyon fontos történik, amelyet látni és személyesen érezni kell.
Harminc évvel ezelőtt itt zajlott, előttünk és közöttünk a történelem. Durva érzés, kimondani és leírni is, hogy emberöltőnyi távolságban vagyunk kamaszkorunk elejétől, a rendszerváltás mindennapos izgalmaitól. Életre szóló élményeket szereztünk akkor: 1989 csaknem olyan meghatározó az én nemzedékemnek, mint már meghalt nagyszüleinknek 1945 vagy idős szüleinknek 1956 és 1968 volt.
Ha betoljuk a Roxette-et, amelyre mostanában szívbemarkoló okunk is van, gyorsan megelevenedik a saját múltunk és az ország akkori valósága. A tükörben sem egy kissé őszülő pasast látok, akire mint hangyák hordták fel lassan az elmúlt évtizedek a ráncokat, hanem a kerek, John Lennon-szemüveges kamaszt, aki a kémialecke írása helyett focimeccsre meg politikai gyűlésekre lóg el; és bár ő maga igazán csak jóval később nő fel, mint ahogyan azt akkor gondolta, megérzi, hogy
Rohantam is, hiszen a napilapok rikkancsok által árult különkiadásaiból és a tévéből is tudhattam, hogy a napok óta zajló, akkori szemmel még nettó forradalomnak tűnő romániai „események” lázban tartották az egész országot. Az ellenzék meghatározó pártjai, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz azonnal, ösztönösen gyűjtéseket szerveztek. Özönlött is a segélynek szánt adomány, nem kellett kétszer kérni.
Így vetődtem el karácsony előtt közvetlenül a Fidesz országos központjába is, amely egy nyikorgó parkettájú polgári lakás volt a belvárosi Molnár utcában. Ez mai szemmel persze szürreális, de mi nem volt az akkor? Még 15 éves sem voltam, de senki nem zavart el, alig bő tucatnyi ember váltotta ott egymást, és az akkori, felhevült időkben amúgy is teljesen természetesen volt, hogy nemcsak felnőttek nyüzsögtek ott, ahol zajlott a történelem.
Sok évtizeddel később furcsán hangzik, hogy az egyik szobában Petri Ádám írta (írógépen) a tabloid, jellegzetes megjelenésű Magyar Narancsba a publicisztikáját, a másikban – ha pár óra vagy nap eltéréssel is –
Ott voltunk a Molnár utcában és több napon át fogadtuk a folyamatosan érkező adományozók felajánlásait, akik elsősorban ruhákat, de irdatlan mennyiségű száraz élelmiszert is hoztak ebbe a lakásba. Átlagemberek, családok jöttek reggeltől késő estig Trabanttal meg Ladával, és persze busszal is; sok százezer, talán milliónyi ember mozdult meg az országban.
A háttérben közben folyamatosan ment a tévé, amelyben Aczél Endre, a modern tévéhíradó hazai meghonosítója közvetítette (Budapestről) rendíthetetlenül és egyre pirospozsgásabban az eseményeket, de felbukkant SZTK-szemüvegkeretével Kárpáti honvédelmi miniszter is, ugyanis a közvéleményt foglalkoztató
A TV1-en gyakran kapcsolták a bukaresti állami csatorna stúdióját is, ahol időnként taxispulóveres meg bőrkabátos emberek vonulgattak ki-be, egy hatalmas íróasztal körül az ’56-os módra lyukas, román zászlókkal, és olvastak be különböző proklamációkat.
Ez lett a Szabad Román Televízió –persze kérdés, hogy csak pár héttel később is mennyire volt már szabad; az pedig nem kérdés, hogy alig három hónapra rá, 1990 márciusában szervezett pogrom érte a marosvásárhelyi magyarokat. Ám akkor ilyesmire még senki nem gondolt. Nem volt internet sem, legfeljebb távol, az Egyesült Államok hadseregének mélyén valahol, ezért napokkal-hetekkel később fura érzés volt kézbe venni a Pestre érkezett, a negyvenes évek óta először szabad, nyomdaszagú, nyomdafestékes, mégis tiszta és friss romániai magyar sajtó dokumentumait.
Itthon a szolidaritás egy időben nyilvánult meg, és az adományokkal megtelt lakásirodákból
fuvarosok, segítőkész emberek, köztük politikusok is. Nemcsak a mostoha körülmények nehezítették a konvojok vagy egy-egy autó útját: az utazók nem tudhatták, hogy a határállomásokon milyen állapotok várnak rájuk.
A román határon még ezután békeidőben is eltelt majdnem egy évtized, mire normálisan, sok órás várakozás nélkül be lehetett jutni a sötét, úttalan Romániába.
De 1989 karácsonyán a neheze csak azután következett: odaát még hosszú napokon és éjszakákon folytak a harcok, teljesen labilis volt a helyzet, halt is meg anyaországi magyar sofőr a segélyek szállítása közben. Én még persze nem mehettem, csak jó két év fél múlva lettem annyira vakmerő tinédzser, hogy 17 évesen egy háborúba menjek vonattal és stoppal veszélyt szagolni.
Ez a karácsony a beváltott remény és a győzelem pillanata, vagyis, mint nagyon hamar kiderült, inkább illúziója lett a kétszeresen meggyötört erdélyi magyarság számára. Még megvolt Sütő András mindkét szeme, még sokan hitték, hogy a tényleg sátáni jegyeket mutató Ceaușescu-rezsim bukásával végre eltűnik az apró szünetekkel leginkább hetven éve tartó terror és elnyomás, és ebben a valóban történelmi pillanatban lehetséges végre valamiféle történelmi kiegyezés a magyarok és románok között.
amely az Európai Unió előképeként volt hivatott azt a reményt megfogalmazni, hogy több évszázad nacionalizmusa után eljön a nagy, közös európai kvázi egyesülés, de legalábbis örök béke, majd a „történelem vége” és ennek mentén visszanyeri 1919-ben elvesztett jogait a Romániába szorított magyarság.
Tudjuk, hogy sajnos, azóta sincs az „Európa-házban”, sem más európai intézmény fedele alatt teljes, magyar nyelvű, az utódállamok által finanszírozott oktatás az óvódától az egyetemig, de még egy helységtábláért is naponta kell harcolni, nemhogy a teljes jogegyenlőség megvalósításáért a hétköznapok minden területén.
Az illúziókat azóta magunk mögött hagytuk. Maradtak a szép emlékek.
Fotók: Fortepan / Várhelyi Iván; Urbán Tamás
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Már a szomszédban sem hisznek az ukrán csodában.
Az elemző kiemelte, hogy az újdonság varázsa elmúlt, most már a Tisza Párt vezérénél, majd hangsúlyozta, hogy ideje volna újítania.
Korábban kiderült, hogy több bíró is szerepel a Tisza Párt politikai aktivistái számára készült applikáció adatbázisában.
A miniszterelnök főtanácsadója rámutatott, a Tisza Brüsszel kérésének megfelelve leválna az olcsó energiáról, ezzel emelkednének a rezsidíjak, valamint adót kellene fizetni a kutyák és a macskák után.
Fodor Gábor az Indexnek arról is beszélt, hogy a választás kimenetelét nem a két, érzelmileg erősen motivált tábor dönti el, hanem az a köztes réteg, amely nem az „imádom–gyűlölöm” logika mentén hoz döntést.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
