Újbalos delírium: a nép is csak hatalmi konstrukció?

Nagy lendülettel megy neki a szuverenitás (népszuverenitás) eszméjének a vonalas balos Mérce szerzője, most épp annak apropóján, hogy kedvenc brazil elnököm Brazília belügyének titulálta az Amazonas-régió erdőtüzeinek problémáját: „miként kezelik az egész emberiség jövője számára katasztrofális következményekkel fenyegető amazóniai erdőtüzeket, Brazília belügye, senkinek semmi köze hozzá”.

Majd ezután rövid gyorstalpalót tart azzal kapcsolatban, hogy a szuverenitás újkori találmány, amit polgárháborús válsághelyzet szült, s ugyan korábban is voltak uralkodók, a Föld egyértelmű felparcellázása nem volt napirenden. Szerintem a helyzet kissé bonyolultabb, de a mércés cikkben a szuverenitás-történeten túl sokkal érdekesebb megjegyzések vannak, inkább koncentráljunk azokra. 

Van ugyanis benne egy eszmefuttatás a nép mítoszáról. Itt egy vérbeli ellenforradalmár megnyalná a tíz ujját, félig előbújik belőlünk Joseph de Maistre és Louis de Bonald, a nép mítoszának reakcionárius kritikusai, akik szerint azért nincs népszuverenitás, mert nincs egységes népakarat, és önmaga felszámolója az az ország, aminek több millió szuverénje van.

A bennünk lakozó francia ellenforradalmárok azonban vissza is bújnak, amikor arról értesülnek, hogy a nép úgy, ahogy van, hatalmi konstrukció: a nép „nem egy eleve adott entitás, hanem hatalmi küzdelmek eredménye, így mikor a demokrácia és önrendelkezés nevében kiállunk a népszuverenitásért, fel kell tennünk a kérdést, hogy melyek azok a hatalmi viszonyok és érdekek, amelyek meghatározzák, hogy egy adott kontextusban ki számít »nép«-nek: kinek volt hatalma formálni azt a diskurzust, amely arról szól, ki tartozik »közénk«, kinek az érdekeitől tekinthetünk el és kikkel állunk szemben”.

Akkor tegyük fel a kérdést: a történelemben ki volt előbb? Egy-egy törzs vagy „nép”, tehát emberi közösség, aminek vezetője lett; vagy vándortörzsfőnökök és koronás, de néptelen királyok botorkáltak a porban, hátukon portékájukkal, vállaikon lógó hatalmi jelvényekkel, mígnem találtak maguknak valami vezetőre áhítozó törzset, királyra áhítozó népet;  vagy ha nem találtak, összeeszkábáltak egyet, esetleg lovasaikkal okkupáltak maguknak?

Nyilván mindig nehéz pontosan definiálni, hogy ki tartozik egy néphez, de hogy ez pusztán hatalmi viszonyok és érdekek származéka lenne, ez egyszerűen marhaság: vannak természetes emberi közösségek.

Hatalmi viszonyok ezekben vannak, nem pedig fordítva. Politikai közösség nélkül nincsenek hatalmi viszonyok.

Nehezen tudom elképzelni, hogy a magyar törzseket, majd a magyar népet csak vezetőik hatalmi viszonyai és „diskurzusai” hozták volna létre, majd határozták volna meg.

A Mérce szerzője persze azért nyilvánítja hatalmi találmánynak a népet, hogy rámutathasson arra, szerinte jelenleg azon hatalmi szavak határozzák meg, mi a nép, amelyek ki akarják zárni a népből a bevándorlókat. Retorikusan felteszi a kérdést, hogy a tartósan itt élő bevándorlók vajon a nép részei-e?  

Nos, ezt a korábban ott élő népnek és a nép vezetőinek van joga eldönteni. Ha mi egy politikai közösség vagyunk, például egy teuton törzs vagy modern kori nemzet, és valaki idejön, hogy itt szeretne lakni, szeretne csatlakozni hozzánk, akkor jogunk van eldönteni, hogy befogadjuk-e tiszteletbeli tagnak vagy sem.

Feltehetném azt a kérdést is, hogy ki tartozik a családhoz. A Mérce logikája alapján a családfő és a hatalmi viszonyok határozzák meg, hogy ki családtag. Hogyne. A dolog fordítva áll – vagy kettőn áll a vásár, ha szofisztikáltabbak akarunk lenni: először a családnak van családfője, s csak utána van a családfőnek családja. Ha a család valakit mondjuk örökbe fogad, akkor az extra családtaggá válhat. Ha valakit tartós időre vendégül lát, akkor az nem családtag, bár a családnak vagy a családfőnek joga van eldönteni, hogy befogadják-e tiszteletbeli családtagnak. 

Lehet, hogy ezek a kérdések ma, a globalizáció korában bonyolultabbak, mint régen; de hogy a nép, nemzet pusztán hatalmi termék lenne – ez olyan marxista elménckedés, amikor a valóságot betörik a marxista ideológia keretei közé.

Azt is mondhatnám amúgy, hogy a bevándorlók befogadása és a multikulti a hatalmon lévők projektje, tehát ha már valami hatalmi szó és diskurzus eredménye, akkor az az, hogy a felmérések szerint pár évtizeddel ezelőtt

Ha tehát a nép meghatározása hatalmi szó eredménye, akkor bizony a nép azon meghatározása is hatalmi definíció, ami szerint beletartoznak az itt élő bevándorlók. 

A Mérce írásának legnagyobb problémája azonban nem ez, hiszen félig-meddig nyitott ajtón kopogtat: azt ecsetelgeti, hogy rossz abszolutizálni a szuverenitást, hiszen figyelembe kell venni a nemzetközi viszonyokat is. És ebbe még a nemzetállamot is beilleszthetőnek tartja. Ettől fogva itt hangsúly-vita van. 

A kérdés inkább az, hogy akkor most joga van-e a „nemzetközi közösségnek” akár félreállítani is Bolsonarót, mondván, az Amazonas-medence nemzetközi jószág, az emberiség kincse? Vagy azért valamennyire mégis a braziloké az az esőerdő? Itt azt a problémát látom felmerülni, hogy a balos gondolkodás a globalizációellenesség jegyében hajlamos minél távolabbról megoldani a problémákat. Miközben minden problémát, még a legbonyolultabbakat is, érdemesebb helyben megoldani, mert talán helyben jobban látják, mi a baj.

A brazil ökológusokra például jobban érdemes hallgatni, mint a „nemzetközi közösségre”.

Apropó, „nemzetközi közösség”: ha a nemzet csak „elképzelt közösség” (Benedict Anderson), akkor a „nemzetközi közösség”, az emberiség és hasonlók nem azok?

Dehogynem, sőt: még inkább. És ha a nép hatalmi konstrukció, akkor

Szerintem igen. És ha mondjuk az IMF elítélendő nemzetközi szervezet az újbalosok szerint, akkor melyik a jó? Az ENSZ? 

A mércés cikk végén a felvilágosult megoldás a marxi homályba vész, a „demokrácia” és „szolidaritás” jelszavain keresztül. Amilyen lendülettel ecseteli Marx, hogy miért kell felforgatni a világot és miért van szükség a proletárdiktatúrára, épp olyannyira nem derül ki, hogy miként megy majd végbe a végcél, az állam elhalása. A szuverenitás alternatívája ugyanis Kapelner Zsolt szerint – tadamm – a demokrácia. 

Valamint hogy: „az önrendelkezés és demokrácia színtere épp annyira lehetnek nemzetközi intézmények, vagy akár nemzet alatti, esetleg nemzeteken átívelő intézmények, mint a nemzetállam. Ezek demokratizálása, igazságosabbá tétele és az egyetemes emberi emancipáció szolgálatába állítása ugyanolyan fontos kell, hogy legyen a baloldal számára, mint a nemzetállam visszahódítása”.

Értik ugye? A szövegben olvashatunk ugyan egy demokrácia-értelmezést, de részünkről például rögtön hatfélét fel tudnánk sorolni demokráciából, amelyeknek céljai kizárják egymást. 

Például minél többen szavazunk, annál kevésbé érvényesül egy ember akarata.

ahol még valóban tudnak egymás ismerő emberek közösen dönteni. Ha elkezd hétmilliárd ember együtt szavazgatni, annak az lesz a vége, hogy a világ egyik fele ráerőlteti akaratát a másik felére, miközben mindkét akarat csinálhatná azt, amit akar, ha nem kezelnénk őket egy szavazati blokként. Sokkal demokratikusabb és szubszidiárisabb, ha egy-egy szuverén, létező ország kormányai egyezkednek nemzetközi szinten, így ugyanis még mindig jobban érvényesülhet a kis népek akarata, mint ha a nagy népek tömbjei mindig leszavaznák őket. 

A konkrét politikai gyakorlatok tapasztalata, úgy tűnik, nem nagyon érdekli a marxista ideológusokat.

Egyébként nekem van egy másik megoldási javaslatom is, mondjuk ezt az én privát utópiámnak: sok kis hatalmi központ, spirituális felügyelettel. Helyre kell állítani az isteni alapon uralkodó királyok intézményét, a legfőbb hatalom és döntnök pedig a pápa lesz. VII. Szent Gergely és VIII. Bonifác között ez a rendszer egész jól működött.

Joseph de Maistre is ezt javasolta, miután tisztes távolból végignézte a francia jakobinusok emancipációs célzatú vérengzését, amibe több ember halt bele, mint amennyit előtte a francia abszolút monarchia pár évszázad alatt kivégzett, és több ember halt bele, mint a négy valaha létezett inkvizícióba összesen. XVI. Lajos boldoggá avatási eljárását pedig folytatni kell.

Az ultramontán vízióban van lokalizmus és felülről helyretett politikusok, és van nemzetközi egység is. A korabeli pápai állam hatékonyabb volt az akkori ismert világ hatalmainak összefogásában, mint ma az ENSZ. Ezt akarják, nem?