Orbán, Soros és Európa furcsa halála: Douglas Murray könyvéről

Két betegségtől szenved Európa: a tömeges bevándorlás miatt az európaiak otthona az egész világ otthonává válik, Európa pedig folyamatosan azt bizonygatja magának, hogy ez normális és működni fog. Ha nem működik most, mert az első generáció nem integrálódik, akkor majd működni fog a második vagy a harmadik generáció esetében.

A másik betegség az, hogy Európa elvesztette a saját hitébe, hagyományaiba és létének jogosultságába vetett bizalmát. Elvesztette azt, amit úgy hívunk, hogy az élet tragikus felfogása: hogy minden, amit szeretünk, eltűnhet, ha arra nem méltók kezei közé kerül. 

Ezekkel a gondolatokkal indul Douglas Murray brit jobboldali író, publicista új könyve, a Strange Death of Europe, azaz Európa furcsa halála, ami nagyrészt a bevándorlással, kisebb rész Európai saját önbecsülési problémáival foglalkozik. A könyv most már magyarul is elérhető a könyvesboltok kínálatában.

Douglay Murrayről szóló portrécikkünket itt olvashatják: Európaiak között egy európai.

Mint könyvében Murray leszögezi: mi, európaiak tudjuk, hogy nem válhatunk bárkivé. Például nem válhatunk kínaivá. Mégis azt hisszük, hogy mások, akik nem európaiak, európaivá tudnak válni. Ezzel párhuzamosan nem voltunk hajlandóak beleírni az EU alkotmányába a kereszténységet, azt, ami nélkül nem léteznének azok az intézmények és jogok, amelyekre büszkék vagyunk, amiket fenn akarunk tartani. Ezzel pedig kihúztuk magunk alól a talajt.

Brit struccpolitika

Honnan indult mindez? Nagy-Britanniában először csak bizonyos munkahelyekre akarták beengedni a volt gyarmatok népességét. Londonban ma a fehér britek kisebbséget alkotnak, s a brit kormányok annak ellenére folytatták évtizedeken át a bevándorlási politikát, hogy a közvélemény-kutatások szerint a brit nemzet rendre, konzisztensen ellenezte azt. Az más kérdés, hogy igyekeztek nem gyűlölni azt, aki már megérkezett, és például sosem lett jelentős erő a radikális jobboldal. Ezzel együtt mégiscsak nonszensz, hogy London népességarányainak pár évtized alatti, ilyen radikális megváltozását a Nemzeti Statisztikai hivatal annyival intézte el, hogy az a diverzitás ünneplésére ad jogot. Pedig voltak kerületek, amelyek éppen hogy nem voltak elég sokszínűek – nem azért, mert még nem volt bennük elég bevándorló, hanem mert már nem volt bennük fehér brit. 

Tony Blair bevándorlási minisztere, Barbara Roche odáig jutott, hogy kijelentette:

mert minden bevándorlási korlátozás rasszista. A bevándorlók nehézségeivel eközben foglalkozni kell, a fehér britek azonban jobb, ha csöndben maradnak.. Az ő nehézségeik csak a rasszizmusuk jelei, és jobb, ha elfogadják, hogy országuknak befellegzett.

Nagy-Britanniában például David Coleman demográfus becslései szerint 2060-ra kisebbséget fognak alkotni a fehér britek, ha csak a mostani bevándorlónépesség szaporodik tovább – de ha még érkeznek, akkor ez a pillanat közelebb kerül a jelenhez, és a ma élők számára pár évtized múlva az ország felismerhetetlen lesz. A britek persze büszkék arra, hogy országukban pozitívak a demográfiai folyamatok, azaz sok gyerek születik – csakhogy a sok gyerek a bevándorló közösségekben születik. 

A részletekben ugyan vannak különbségek, de nagy vonalakban a többi nyugat-európai országról is ugyanezt a történetet lehetne elmesélni. A németek például először például csak vendégmunkásokat vártak, és úgy gondolták, úgyis hazamennek majd. Nem mentek. Maradtak. S ahogy ez is, úgy az ötvenes évektől kezdve minden más várakozás is hamisnak bizonyult. 

Erőltetett érvek a bevándorlás mellett

Az egyik érv – vagy érvkészlet – a bevándorlás mellett úgy szól, hogy – Britannia esetében – az ország úgyis mindig bevándorlók hazája volt; vagy hogy „mindannyian jöttünk valahonnan”; esetleg hogy nincs is olyan, közös kultúra, mert az téves esszencializmus, ami figyelmen kívül hagyja a különbségeket. Amerikával szemben azonban Nagy-Britannia sosem volt bevándorlók országa, a kisebb-nagyobb bevándorló csoportok érkezéséből pedig nem csak arra lehet következtetni, hogy a bevándorlás jó, hanem az ellenkezőjére is. A protestáns, francia hugenottáknak például évszázadokba telt, mire integrálódtak az úgyszintén protestáns brit társadalomba. Pedig ők csak ötvenezren érkeztek a 17. század végén. 

Egy másik álláspont szerint viszont Európa éppen hogy megérdemli, hogy eltöröljék a föld színéről.

Mik a kifogások a bevándorlás ellenzésével szemben, amiért mindenféle, demokratikus felhatalmazás nélkül mégis a liberális bevándorláspolitika mellett döntött a politikai elit? Hogy a bevándorlás gazdasági szükségszerűség egy öregedő társadalomban; hogy fokozza a sokszínűséget; és ha más érv nem maradt, akkor a bevándorlást a globalizáció miatt elkerülhetetlennek állították be.

A morális és technokrata érvek aszerint változnak, hogy az ellenkező mivel áll elő. A bevándorlástól gazdagabb leszel. Hupsz, nem lettél gazdagabb? Oké, akkor jobb ember leszel tőle. Az sem lettél?

Ezeknek az érveknek az igazolására ma már egész ipar épül – mutat rá Douglas Murray, s egyenként bemutatja, elemzi az érvek igazolására kiépített tudományos-közéleti apparátust. 

Emlékezetes volt az is, amikor Cecilia Malström EU-b biztos és Peter Sutherland ENSZ-képviselő azt javasolta az európai országoknak 2012-ben, hogy nyissák meg határaikat, és akkor özönleni fognak a képzett emberek a világ minden tájáról. A bevándorláspárti tanulmányok egyik nagy hazugsága például az, hogy a tipikus bevándorló figuráját a képzett európai érkezőben rajzolják meg; majd rámutatnak, hogy azok nem jelentenek sem gazdasági nehézséget, sem kulturális veszélyt. Hogy az európaiak sokkal kisebb számban érkeznek, mint a teljesen más kultúrájú és képzetlen tömegek, az mellékes. 

Ha pedig egy tanulmányból kiderül, hogy a bevándorlás éppenséggel sok pénzébe került az országnak – az UCL tanulmánya szerint 1995-2011 között Nagy-Britaniában az EU-n kívüli bevándorlókra 159 milliárd fonttal többet költöttek, mint amennyit ők befizettek –, akkor az nem jelenik meg a hírekben, pedig breaking news-nak kellene lenniük.

Az öregedő társadalomra a probléma megoldása nem a népességimport, ami számos új problémát hoz magával – állítja a szerző. Hanem például a nyugdíjreform, a nyugdíjkorhatár felemelése és az, hogy a fiatalok kevésbé képzett része elvállalja azokat a munkákat, amelyeket sok országban már csak bevándorlók vállalnak. Ha valakinek nem tetszik, hogy hatvanéves kor felett is dolgoznia kell, akkor elgondolkodhat, hogy mi a jobb: ha egy olyan társadalomban dolgozik halálig, amit ismer és szeret; vagy ha egy olyan társadalomban éli nyugdíjas éveit, amire nem ismer rá. 

Biztos, hogy Európának színesítenie kell a kultúráját? Unalmasak vagyunk? Nem elég változatos az európai gasztronómia? Ha a válasz még akár igen is lenne (az igazság az, hogy a válasz: nem), százezer levantei bevándorlótól nem lesz még változatosabb a gyros. És ha olyannyira fontos a sokszínűség, miért is csak a volt gyarmatokról érkeznek a bevándorlók? Miért nem importálnak a kormányok sok más országból is érkezőket, a még nagyobb diverzitás elérése érdekében? És ha a kultúráknak vannak nagyszerű aspektusai, akkor azt el kell hallgatni, hogy nehézségei és negatívumai is vannak – még a bevándorlók kultúrájának is? Mert nem az a fontos, hogy kicsit több a lefejezés, magasabb bűnözés és a bevándorlók rengeteg szexuális erőszakot követnek el, mert mindez annak a nagyszerű előrelépésnek az ára, hogy élvezhetjük a gasztronómiájukat? 

És hogy lehetetlen lenne a bevándorlás ellen tenni, mert az sorszerű? Japán, egy kétségtelenül gazdag ország, egyben vonzó a bevándorlók számára, megtette: a japán törvények enyhén szólva nem marasztalják az érkezőt, és állampolgárságot is nehéz kapni. És jóléti-szociális intézkedések sem segítik a Japán mellett döntő külföldieket. Megtette Ausztrália is. Ez egész csak politikai akarat kérdése. 

Csak sajnos

Tetszik nekik, hogy Európa kívánatos, miközben éppen nemkívánatossá kellene tennie magát. Sarah Spencer bevándorláspárti professzor egyszer azt nyilatkozta: „Nem volt terv az integrálásra. Egyszerűen azt hittük, a bevándorlók maguktól integrálódni fognak”.

Nyugati öngyűlölet

Douglas Murray ellátogatott Lampedusára, ahol főleg fiatal férfi migránsokkal találkozott, akik eléggé rasszisták – a másik országból érkező bevándorlókkal szemben. Elmesél mindent, amit eddig is tudunk: hogy az NGO-k segítik a bevándorlókat, hogy tudatosan dokumentumok nélkül érkeznek, hogy hozni akarják majd a családjukat, hogy az olaszoknak nincs kapacitása mindenki kérelmeit elbírálni (senkinek nem lenne), s hogy a szervezett mentőakciókról be akarják mesélni a hatóságok, hogy nem segítik elő a bevándorlást. Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy igenis elősegítik.

Murray aztán a görögök helyzetét és Merkel színeváltozásait foglalja össze, megjegyezve, hogy 2015-ben négyszázezer bevándorló ment keresztül Magyarországon, akik közül alig-alig kértek nálunk menedéket. Eközben amikor a víz partra mosta egy kisfiú, Ayland Kurdi holttestét, az róla szóló fotó végül minden tiszteletre méltó ellenállást megtört a bevándorlással szemben. Hogy lehet bárki olyan szívtelen, hogy ezután is süket marad az érkezők sirámaira?

A szerző kifejti: a multikulturalizmus arra épül, hogy

azaz a befogadó kultúra az egyetlen ünnepelhetetlen. A legbefogadóbb országok így paradox módon rasszistának lettek bélyegezve. A politikusok a legoptimistább forgatókönyvekkel számoltak. Ha egy terroristáról kiderült, hogy egy fish&chips boltban dolgozott, kijelentették: „pedig integrálódott”. Mintha a büfé átitatná őt a brit kultúrával. Miközben – mint arra az olasz Oriana Fallaci rámutatott – számos muszlim vezető bátorítja a bevándorlást, hogy a muszlimok elfoglalják Európát. Így lesz vagy sem, az intenciójuk ez.

Murray vizsgálja a nyugati öngyűlölet új szokását is: mint írja, csak a nyugaton terjedt el az a tendencia, hogy történelmünk legszégyellnivalóbb eseményeivel azonosítjuk magunkat. A törökök nem érzik bűnös országnak magukat az európai török hadjáratok vagy az örmény népirtás miatt. A mongolok sem a mongol inváció miatt. Ezzel szemben az amerikaiak képesek sorry-túrát csinálni Afrikában vagy a Közel-Keleten a keresztes hadjáratok (!) vagy rabszolgatartó őseik miatt. Az önostorozás az európai országokban is elterjedt, főleg a gyarmatosítás miatt – ezen nézőpontból a bevándorlás elintézhető annyival, hogy „a birodalom visszavág”.

– akkor, amikor mi is megismerkedtünk a bevándorlás jelenségével, testközelből. Akkor, amikor Magyarországról gyalog indultak útnak az illegális bevándorlók északnak. Ettől kezdve, a könyv felétől egyre ismerősebb a történet, és Magyarország, valamint Orbán Viktor főszereplővé lép elő, de persze feltűnik a lapokon Soros György neve is.

Ezután jött a párizsi terrortámadás és más terrortámadások, valamint a nők tömeges megerőszakolása, amelyek kapcsán tilos volt beismerni, hogy köze lehet a bevándorlókhoz.

Eközben a kiutasítás, ami legalább a retorika része lett, sosem működött igazán, politikailag vállalhatatlan és persze végrehajthatatlan volt. 2015-ben kiderült, hogy a németeknél több százezer hamis menekültstátusú gazdasági bevándorló van, a svédeknél 80 ezer. Senki nem vállalta a kiutasítást és annak megszervezését.

De Európa abban is világelső, hogy illegális behatolóknak segítséget ad az állam elleni küzdelemben. A brüsszeli merénylők úgy tervezték a merényletet, hogy közben felvették az állami támogatásokat is. A menekülthullámmal érkező Salah Abdeslam 19 ezer eurónyi segélyt vett fel a merényletig – mutat rá Douglas Murray.

Európa elfáradt?

Európa enervált, belefáradt a létezésbe, a kereszténység folyamatos megkérdőjelezésével pedig szép lassan elvesztette alapító mítoszát.

– fogalmaz a brit szerző.

Murray leírja, milyen élmények érték egy németországi konferencián, ahol nem mondott senki semmit. Csak az olyan fogalmak kimondásához szükséges kifejezések jogosságát vitatták, mint a nemzet, a kultúra és a történelem.

Mindent megkérdőjelezünk, az utolsó eszme az maradt, hogy az eszmék problematikusak, az utolsó értékítélet pedig az, hogy az értékítéletek rosszak. Miközben az emberek bizonyosságokat keresnek és aszerint élnek. „Emberek tízmillióit, akiknek megvannak a maguk eszméi és ellentmondásai, beengedni egy kontinensre, aminek úgyszintén megvannak a maga elképzelései és ellentmondásai – annak biztos, hogy lesznek következményei.”

De az önmegkérdőjelezés és a kétely kultúrája biztosan nem vonzó, ahhoz nem lehet integrálódni. A felmérések pedig sorra azt mutatják, hogy a bevándorlók olyan  nézeteket vallanak, amelyektől, ha a saját közösségeikből érkeznének, az európaiak meg lennének rémülve. De a bevándorlóktól érkeznek, ezért inkább tolerálják – legalábbis a politikusok.

Jön a kérdés: miért olyan más Kelet-Európa? Murray Chantal Delsolt idézi (Delsollal készült interjúnkat itt olvashatják – a szerk.): miközben a kelet-európaiak valamiképp nyugativá akarnának válni, ami az anyagi jólétet illeti, addig nagyon furcsán néznek a nyugatiakra. Nekik még megvan az érzékük az élet tragikus oldalához, ami a nyugatiaknak nincs.

Nincs az az enerváltság sem: a nemzeti egység megmaradt, mert nem volt tömeges bevándorlás.

A felmérések szerint az európaiak túlnyomó többsége az iszlámot összeegyeztethetetlennek tartja az európai értékekkel, radikálisnak és intoleránsnak tartja azokat. Erre persze a válasz az szokott lenni, hogy akik így vélekednek, azok nem találkoztak eléggé az iszlámmal, és nem elég toleránsak – miközben ennek az ellenkezője az igaz.

Félrenézés

A politikusok viszont inkább az olyan, bevándorlás-ellenes mozgalmakat támadták, mint a Pegida – ahelyett, hogy az okot orvosolták volna, ami miatt azok létrejöttek. De amikor a lutoni iszlám vezető azt mondja, hogy rendben van a melegek kivégzése és a tolvajok kezének levágása, akkor arra semmit nem reagálnak. 

Mindenki fasisztának lett kikiáltva, talán mert

Eközben minden nap megjelennek az európai népek rasszizmusáról szóló cikkek – vázolja Murray. 

2015-ben Lesotho után Svédországban volt a legmagasabb a nők elleni szexuális erőszakok száma. A svéd média elhallgatta, hogy ez a bevándorlóknak köszönhető, svéd férfiaknak titulálva a bevándorlókat. Egy 2016-os dán kimutatás szerint a szomáliaiak 26-szor több nemi erőszakot követtek el, mint a dánok. Minden józan eszű embernek nyilvánvaló mindez, csak a liberális elit próbálja kimagyarázni szegénységgel, tanulatlansággal, néha akár áldozathibáztatással. 

Murray prezentálja, hogy az európai nemzetek világos akarata ellenére és csendes tűrése mellett a politikusok és a média miként dugta homokba a fejét és hajtogatta magának erőltetett érvek mentén a második világháború óta, hogy a bevándorlás megoldható ügy, csak akarat és adminisztratív intézkedések kérdése. Kifejti, hogyan eszkalálódott az egész problémahalmaz, hogyan kanászodtak el a bevándorlók közösségei, és eközben miként vesztett szem elől minden célt Európa, s vált kikötőbe tartó hajóból a viharos tengeren hánykolódó hajóvá.

Azaz felmerül a kérdés: miben hisz ma Európa? 

Nyújt-e elég alapot a liberális társadalom, és megvédi-e magát? A sok emlélkedés és példálózás közepette egy láttató példát is felhoz szerzőnk: a régi európai építészet lenyűgöző és inspiráló alkotásokkal gazdagította kultúránkat. Ma lélektelen dobozokat építünk. 

Eközben egyre többen térnek át az iszlámra az európaiak közül is egy-egy átdorbézolt éjszaka után, amikor kiégnek; és azért nem a kereszténységet választják, mert a kereszténység fel sem merül, mint opció – hiszen

Az iszlámmal nem volt senki olyan kritikus eddig, mint a kereszténységgel. S miközben az európai liberálisok a női és melegjogok valamilyen lényegtelen alkérdését vitatják meg nagy hévvel, azok beengedése mellett is hangosan felszólalnak, akik egyáltalán nem hisznek azokban, sőt eltörlendő dolognak tartják a női és melegjogokat. Akik a transzgender jogok mellett a fejlődés következő fázisaként érveltek, azok fogadják éljenezve azokat, akik még abban sem hisznek, hogy a nők egyenlőek a férfiakkal. És persze  ott vannak az öngyűlölők is, akik el akarják pusztítani a kontinenst, amit bűnben fogantnak vélnek. 

Mi lett volna, ha?

Az európai politikai elitnek az egész kérdéskört máshogy kellett volna kezelni – írja Murray, Arisztotelészt ajánlva a politikusoknak. Nem jó és rossz, hanem különböző erények gyakorlása között kell dönteni, mégpedig az igazságosság és a könyörület közt. De ilyenkor a görög filozófus szerint az is lehet, hogy az egyiket félreértettük. Mert tényleg

A megfontolásokból pedig kimarad az európai népek jogos igazságosság-igénye. És ha a társadalom nem véletlenszerű egyének összessége, hanem Edmund Burke meglátása szerint a holtak, az élők és a születendők közössége; akkor nem biztos, hogy bárkinek is joga van azt megváltoztatni az olcsó munkaerő, a változatos gasztronómiai élmények, a nagyobb sokszínűség és hasonlók nevében. És bár az illegális bevándorlók túlnyomó többsége nem menekült, hanem gazdasági migráns, Európa akkor sem tudná mindegyiküket befogadni, ha mind életüket mentő menekültek lennének. 

Kötete vége felé Murray két forgatókönyvet vázol fel: azt, hogy a politikai elit észhez tér; és hogy azt, hogy erre nem kerül sor, azaz minden marad a régiben. Habár azt már elszalasztottuk, hogy a legegyszerűbb módon kezeljük a problémát, még mindig lehetne kiutat találni kemény lépésekkel, elszántsággal. A másik lehetőség: Európa vége.

Murray végigveszi a bevándorlás melletti érveket. A tudósok elképzeléseit. A politikusok szavait, tetteit. Elmegy Lampedusára, Leszboszra, beszél a tálibok által megkínzott emberekkel, menekültekkel, gazdasági bevándorlókkal. Senki nem mondhatja, hogy nem ment terepre, hogy nem érez együtt: elment a helyszínekre, találkozott az érintettekkel, meghatotta őt a történetük. Nyugodtan átrágja a pro- és kontra érveket. A kötetében azonban teljesen egyértelmű, hogy a bevándorlás további pártolása mellett felhozott bármilyen érv, hivatkozzon bármilyen tekintélyes tanulmányokra is, erőltetett magyarázkodás. 

Douglas Murray könyvében az a tragikus, hogy megint csak valakinek azzal kellett töltenie az idejét, hogy amúgy magától értetődő dolgok mellett érveljen. De ilyen időket élünk. 

***

Douglas Murray: The Strange Death of Europe: Immigration, Identity, Islam. Bloomsbury, 2017.

Magyarul: Európa furcsa halála, Alexandra, 2018.