Oxigén

„Csakhogy váratlanul új sebességbe kapcsolt a klímaügy, az erről szóló napi hírek már-már elveszik a népvándorlás fenyegető sztorijainak helyét, s bár a kettő kapcsolatát testes tanulmányok ecsetelik, Kövér urunk leginkább attól esik kétségbe, hogy a liberális hírgyárak »agymosása« miatt a gleccserek eltűnésének következményei még a migrációs ártalmaknál is jobban kezdik foglalkoztatni a közvéleményt. Az, hogy Athénban hűvösebb volt, mint Londonban, arcul csapó döbbenet. Az, hogy nálunk is évszázados csúcsokat dönt a hőmérséklet, másképp, máskor érik be némely termény, valamiféle folyamatra utal, magyarán nem kizárólag a mindig is szeszélyes időjárásra fogható. Képzeletünk könnyebben befogja már, hogy a brazil esőerdő fölcsapó lángjai a Föld oxigénháztartását boríthatják fel. Meglehetősen ismerős az ottani elnök dühödt reakciója, hogy az Amazonas a miénk, nem pedig az UNESCO-é, ő védje, amit akar, de a termőföld növelése, új bányák nyitása országunk eminens érdeke, csakhogy már érzékeljük az érvelés csapnivaló felelőtlenségét. Azt is láthatjuk, hogy külföldi politikustársai a kemény szankciók meglebegtetésével hamar észhez térítik. Ám ezzel még nincs elintézve semmi. A miáltalunk is annyira kedves szuverenitás e témában totális vereséggel fenyeget. A személyes példamutatástól csak egyetlen híd vezet az országokon átívelő, globális példamutatásig. A környezeti változások ajtói nem zárhatók kizárólag nemzeti kulcsokkal, de épülő lőterekkel, stadionokkal sem. Tényleg valós veszély a népességrobbanás, a mostoha sorsú afrikaiak ökológiai lábnyoma azonban sokszorosan kisebb, mint a túlfogyasztó kényelemben élőké – és ezzel a felelősséggel előbb-utóbb meg kell ismerkednie az emberiség gazdagabb felének.

A közbeszédbe tehát beszivárgott egy olyan téma, amelyről a kormánypárt alaposan lemaradt. Ahhoz, hogy az ellenzék képes-e élni vele, kibontani, s a migránsveszélyről némi »oxigént« átcsoportosítani, hogy a kivágott fáktól eljuthasson a megmentendő erdőkig, egyelőre csupán a terep adott.”