Igenis ráférne egy reform az Akadémiára

„Korábban kritizálta az akadémiai finanszírozás átalakításának módját. Kint volt a tüntetésen is?

Nem. De naivitás is lett volna azt hinni, hogy felemelt könyvekkel bármit el lehet érni. Az MTA-nak két lehetősége lenne: ha maga mögé tudná állítani az egész szakmát, beleértve a felsőoktatásban oktatókat és a fiatal kutatókat is, s ha – szembesülve saját sérülékenységével – önkritikát gyakorolna. Anélkül ugyanis hiteltelen az a narratíva, hogy kizárólag a tökéletes, ideológiamentes MTA-n zajlik a tudomány művelése – amit én egyetemi oktatóként egyébként kikérek magamnak –, s ennek megy neki a kormány »gőzhengere«. A szakmai kritikák figyelembevételét és az egész bűnbánati szakaszt kihagyták, csak az áldozati póz maradt. Mi viszont nagyon sokan régóta úgy gondoljuk, hogy – nem így, ahogy most történik, hanem transzparensen és konzultálva az érintettekkel, de – igenis ráférne a reform az akadémiára.

Mi okozza ezt a feszültséget?

A rendszerbe van kódolva a konfliktus: egyrészt van ez a háromezer MTA-tag kutató, aki kutatásért kapja a fizetését és nincs tanítási kötelezettsége. Másrészt vannak az egyetemi oktatók, akik főként csak tanítanak, és nincs elég magas szinten elvárt kutatási kötelezettségük. Azonban az eredményességet ösztöndíjak és pályázatok elbírálásánál kizárólag a kutatási eredmény alapján mérik. Nem nehéz kitalálni, hogy ez milyen versenyhátrányt jelent mondjuk egy tanársegédnek, aki a negyven-ötven heti munkaórányi terhelés mellett kell, hogy ugyanazt letegye az asztalra, mint egy MTA-kutató. A kutató meg könnyedén elnyer egy ösztöndíjat, akár ugyanarra a kutatásra, mint amit rendesen, munkaidőben csinál. Így kétszer kap pénzt ugyanarra a munkára. Ez érthetően sok embert zavar. Az akadémiai kutatók mindezt belülről úgy élhetik meg, hogy azért viszik el ők az összes pályázati pénzt, mert annyival jobbak mindenkinél – ami ha igaz is lenne, csak azért lenne, mert ők főállásban kutathatnak. (...)

Az MTA-s kutatók?

Ők. Ha megnézi, hogy mi a minimum és az elvárt teljesítmény, meg fog lepődni: a hierarchia csúcsán lévő kutatóprofesszornak – mondjuk a Társadalomtudományi Intézetben – hatvan kredit a minimum teljesítménye, amit egyetlen erősebb impact factoros cikkel meg lehet ugrani. Nekem csak a múlt félévben négy ilyenem jelent meg vezető nemzetközi folyóiratokban, azaz minimum két-háromszorosát tettem le az asztalra, mint amennyit egy MTA-s kutatóprofesszortól elvárnak. Mégse hívott senki, hogy legyek kutatóprofesszor vagy akár csak egy sima tudományos munkatárs. Ha meghirdetnének verseny alapon kutatói állásokat, az elvárások alapján én például lehet, hogy jelentkeznék, és úgy vélem, akár esélyem is lehetne megszerezni egy ilyen állást – csakhogy jelenleg ezek a pozíciók nincsenek megversenyeztetve, pláne nem transzparens módon. Mellesleg az oktatókat sem motiválja semmi, nincsenek mondjuk bérezési különbségek a jobb és a gyengébb intézmények között, mint nyugaton, így sokan onnan mennek nyugdíjba, ahol tanársegédként kezdtek, ami megöli a fejlődést. ”