Vagy populisták leszünk, vagy nem leszünk?

Erős a gyanúnk, hogy a Hogyan szálljunk szembe hatékonyan a populizmussal? című kézikönyvben nem az első helyen szerepel az a tipp, hogy egy több mint húsz napja tartó kormányzati leállás közben, ráadásul az általános posztkarácsonyi depresszió idején mintegy harminc kongresszusi tag és még egy rakás lobbista magángépre ül, ami a napfényes Puerto Ricón teszi le őket – aztán egy tengerparti üdülőben szállnak meg, ahol egy éjszaka 429 dollárt kóstál, a lesifotósokkal mit sem törődve a strandon süttetik magukat, majd a hazarepülés előtt a jelenleg legmenőbb Broadway-musical szereplőivel partiznak.

Csodálkozhatnak azon, hogy ellenfelük, aki egész hétvégén egyedül gubbasztott a Fehér Házban tárgyalópartnereire várva, a szállingózó hópelyheket szemlélte az Ovális Iroda ablakán keresztül, majd amikor végleg elunta magát, önfeledt trollkodással múlatta az időt, kapva kap a dolgon és azzal vádolja meg őket, hogy „a leállást ünnepelték” a trópusokon ahelyett, hogy végre odaadnák a pénzt az országot megvédő falra?

Az érintett demokrata politikusok ezután persze hiába védekeznek azzal, hogy a Puerto Rico-i utat már jóval a leállás előtt leszervezték. Hogy egy hispán politikai szervezet éves összejövetelére voltak hivatalosak, és a Mária hurrikán által megtépázott sziget állapotait jöttek felmérni, meg tárgyalni a helyi vezetőkkel. Az egész utazásból csupán az a kép marad meg, amin a New Jersey-i szenátor fürdőgatyában társalog egy bikinis nővel a pálmafás, homokos parton. Eközben Donald Trump saját zsebből fizetett gyorséttermi kaják halmaival vendégeli meg a főiskolai futballbajnokság győzteseit.

Lehet persze amellett érvelni, hogy a populizmus gazdasági csődöt, civilizációs válságot, morális katasztrófát, kellemetlen ágyéktáji kiütéseket meg még ezer más bajt okoz.

Azt viszont senki se tagadhatja, hogy

Mintha végleg lemondtak volna róluk. Egyenesen a képükbe mondják, hogy nincs identitásuk és kultúrájuk (ld. Justin Trudeau vagy Emmanuel Macron vonatkozó fejtegetéseit), vagy éppen szánalmasnak nevezik őket à la Crooked Hillary. Vannak, akik a populista leckéből okulva új kommunikációs utakat keresnek: ők az Instagramon élőben közvetítik, ahogyan leszedetik a fogköveiket.

Íme, ennyiben áll a politikai osztály válasza a közembereket gyötrő gazdasági és identitásproblémákra.

Hogy a protesztszavazatok által felkent politikusok komolyan gondolják-e ezen problémák megoldását, vagy csupán ügyesen meglovagolják a trendeket, az persze nagy kérdés. Marine Le Pen emlegetheti öblös hangon a „népet”, de arra a gyalázatos teljesítményre, amit a Macron elleni tévévitában nyújtott, nincsen mentség. Fölkészültség és megalapozott érvek helyett ripacskodás meg muzsikatévés hadonászások – emiatt aztán tényleg nem éri meg nem az órásmesterre szavazni.

Trump nem azzal lesz a kilátástalanság csapdájában vergődő vidéki amerikaiak javára, hogy az általuk is fogyasztott szemetet rendeli a Fehér Házba, hanem azzal, ha tényleg nem engedi, hogy külföldről importált olcsó munkaerővel cseréljék le őket.

Ha a kilúgozott, elájtatosodott közbeszéd a biztosítéka a globalista elit uralmának, az illemszabályok felrúgása a társadalmi forradalmat vetíti előre. Az uralkodó osztály tagjai az egészből annyit fognak leszűrni, hogy úgy maradhatnak meg a politikai versenyben, ha ők is prosztók lesznek.

Bossuet-nál isteni ragyogásban fürdött a Hatalom, Kafkánál arctalan, mindenható rettenet képét öltötte, Zuckerbergnél pedig agyonölelgette a polgárt. A következő fázis az, hogy ordenáré legyen: csámcsogjon, kenje oda a falra a turháját, büszkén szarjon bele a hullámmedencébe. Ennek előképe a fogorvosi rendelőből lájvozó demokrata reménység, ezt teszteli nagy erőkkel Jean-Claude Juncker.

Trump sikere nem fogja rábírni az elitet arra, hogy figyelembe vegye a leszakadó rétegek igényeit. Csupán a külsőségeket tanulják el tőle, hogy a „botrányok” takarásában, a „forradalom”, „változás” látszatát keltő vulgáris komédiázások rejtekében fenntartsák a status quót. A politika ezáltal hihetetlen prosztósági spirálba zuhan bele, amit bizonyára bőségesen megkönnyez majd néhány mandzsettagombos, igazkonzervatív Krúdy-árva, a lényegi dolgok azonban nem itt és nem ezen dőlnek el. A prosztóság elmúlik egyszer;

Egy olyan világot tehát, amit nem minden ízében a verseny logikája ural.

Egy közelebbről meg nem nevezett republikánus szenátor decemberben, a határfallal meg a közel-keleti csapatkivonással kapcsolatos viták nyomán így fakadt ki: „Szíria éppen összeomlik, mi pedig egy kibaszott falról beszélünk”. 

Adódik a kérdés: hogyan lehet az, hogy a hadiipari érdekek diktálta és egyébként mind borzalmasabb nemzetközi helyzetet eredményező külpolitikai taktikázás, egy több ezer kilométerre fekvő ország sorsa előrébb való a haza határainak megvédésénél? Márpedig így érez, így gondolkodik a demokrata meg a republikánus establishment egyaránt, még ha utóbbi jelenleg kénytelen is félszívvel beállni Trump mögé.

És talán nem demagóg leegyszerűsítés, ha azt mondjuk: ez a földi létezés természetes körülményeitől való idegenség, ez a gőg hatja át a nyugati világban működő mainstream politikai pártok nagy részét – a multinacionális nagyvállalatokról, a médiáról nem is beszélve.

A populisták ma a mémgyártás mellett mintegy melléktevékenységként a bevándorlás meg a nemzeti szuverenitás ügyében hadakoznak, a jövőben azonban még rémisztőbb csatákat kell megvívniuk – hogy csak egy példát mondjunk, a digitális falanszter, a transzhumanizmus ellen.

Kétségeink se legyenek afelől, hogy

ezeknek a kísértéseknek is szabad utat fog engedni.

Ha nem lesznek olyanok, akik felteszik az elemi jóérzés diktálta kérdéseket, borzasztóan boldogtalan hely lesz a világ. Annyira boldogtalan, hogy még Matteo Salvini szórakoztatóan undorító ételfotói sem fognak segíteni rajta.