Mark negédes mosollyal nyom barackot a fejünkre, jelezve, hogy a szívmelengetés ezentúl könyörtelenül felszólító módba lesz állítva – hogy most azonnal köpjük ki a sárga epét, ha jót akarunk magunknak, hogy többé nincs apelláta, ha tobzódni kell a boldogságban, akkor tobzódunk, méghozzá minden létező fájlformátumban megörökítve.
Közkeletű retorikai fogással [5] élve: kétezertizenhétben ott tartunk, hogy a lehető leggátlástalanabbul szép nyári napokkal fenyegetnek bennünket.
És mire erre a válasz? Teljes közöny. Tücsökciripelés. Tény, ami tény: a posztmodern társadalom akkora mennyiségben és gyakorisággal bombáz bennünket a legkülönfélébb imperatívuszokkal, hogy rég elhalt bennünk a dacnak még a csírája is. Mozogjunk sokat, együnk meg naponta öt gyümölcsöt, tegyük le a cigarettát, álljunk ki az internetes zaklatás ellen, legyünk toleránsak, nyitottak és befogadók, állítsuk meg Brüsszelt, merjünk önmagunk lenni, merjünk egy pillanatra megállni ebben a rohanó világban, ismerjük fel az élet apró szépségeit – vérvörös felkiáltójelek, megannyi ellentmondást nem tűrő „-j”, ahová csak nézünk.
A történelem posványából kilábalt, fölvilágosult szellemű embernek pedig meg sem fordul a fejében, hogy mindez ne volna tökéletesen természetes és magától értetődő, nem érzékeli a harsogó intrukciók végtelen nevetségességét, nem veszi észre, hogy a felszólító módban írt mondatok mind komolyan vehetetlenek.
Amíg létezett valódi, legitim tekintély, addig létezett valódi, maró cinizmus és nyegleség is. Az egyenlőségelvű társadalomban, ahol szüntelenül önkényes, erkölcsileg ajzott iránymutatások ostromolnak bennünket, csupán ez a bágyadt beletörődés van.
Amikor egy milliárdos embertömeggel operáló, gigantikus vállalat gyöngéd költői képekben nyilatkozik meg, az valahogy felülmúlhatatlanul hideglelősen hat, de eközben összehasonlíthatlanul vicces is. Minden adott lenne egy jó kis hőbörgéshez: az internet népe – ahogy a magyar újságíró mondja – ennél ezerszer jelentéktelenebb dolgok kapcsán is kiveri a hisztit; és mégsem történik semmi.