Feró és Cseh Tamás, Dsida és Szerb Antal – 5 magyar csúcsom

A Mandiner munkatársai sorra közlik 5 kedvenc magyar kulturális csúcsteljesítményükről szóló listájukat a magyar kultúra napja alkalmából, kultúránk előtti tisztelgésül. Várjuk olvasóink listáit is kommentekben!

***

Nagy Feró – a nemzet csótánya nemcsak a 80-as évek csövesrocker- és a 2000-es évek bulvárhőse, hanem hozzá köthető az első magyar avantgárd punk album is, az ős-bikinis Hova lett… is, és bizony, hozzá fűződik a kultikus magyar szinkron a Ford Fairlane kalandjaiból vagy a Felkelő nap házának csodaszép feldolgozása. Jah, ilyet is tudott Feró. De sokszínű munkásságából kiemelhető még a zseniális Hamlet-kislemez is.

Cseh Tamás egyik legjobb albuma, amit kivételesen nem Bereményivel, hanem Csengey Dénessel alkotott, a Mélyrepülés. Rajta a döbbenetes Petőfi-fikcióval vagy az emigráció szívbe markoló dalával: „Ködlobogónk suhogós, de veszendő,/ Vérben, vasban e víg esztendő!/ Megbűnhődünk százezer évet,/ Az ausztrálok Istene őrizzen téged!”

Szerb Antal Utas és holdvilága, ami mindent elmond az emberi kapcsolatokról, és a szerelem minden archetípusát elénk tárja. A regény ráadásul legalább annyi szövetből rétegződik, mint az olasz táj Mihály bolyongásai során. Az Ulpius-ház hanyatlástörténete egyszerre pszichothriller, korrajz, dráma és analitikus utazás a lélek mélységeibe.

Ha már Utas és holdvilág, készült ebből egy fantasztikus rádiójáték. Vajdai Vilmos álmodta meg, és olyan karakteres színészeink tolmácsolják, mint Ónodi Eszter, Bodó Viktor vagy Halász Péter. Monológokból, gondolatfoszlányokból, zörejekből és sejtelmes zenei motívumokból építkező, megkapó utazás, érdemes belemélyedni.

Dsida Jenő megrázó erejű versfolyama, a Psalmus Hungaricus. A fiatalon elhunyt költő életművének talán legszebb, legteljesebb kompozíciója, amelyet egyébként, hogy a kört bezárjuk, épp Nagy Feró dolgozott fel lélekborzolóan jól.

I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!