A választás napján kiültem ide legeltetni a kecskéimet

„Most szeptemberre a kormány kultúrharcot lengetett be. Ez talán rímel arra, hogy az alapdolgokkal nem néz szembe az ellenzék, és hogy miért nem mértékletes, miközben látjuk, hogy a kormánypárt nem mértékletes, hanem kulturális forradalmat hirdet. Ami egyszer már megtörtént. Akkor ön Orbán Viktor főtanácsadója volt, és elindult a médiakiegyenlítés, meg hogy meg kell jelenniük azoknak a hangoknak, értékeknek is a médiában, amiket a kormány képvisel. Miben más ez a mostani, mint ami akkor volt?

Teljesen radikálisan más a helyzet. Én innen visszanézve is teljesen legitimnek és helyesnek tartom, hogy a 98-ban kormányra került Orbán-kormány kormányzati eszközökkel segített médiakiegyenlítési folyamatokat. Én akkor annak az ideológiai alapjait manifesztté tettem. Ma is azt gondolom, amit akkor írtam, nyilatkoztam, hogy a magyar demokrácia működésének nemcsak az a feltétele, hogy szabadon lehessen pártokat létrehozni, hanem az is, hogy a sokoldalú tájékozódásra és véleményformálásra is módja legyen a különféle politikai világnézetek támogatóinak és képviselőinek. 1998-ra eljutottam oda, hogy nem vált be az az illuzórikus elképzelése a mérsékelt konzervatívoknak, hogy természetes, szerves folyamatban újraképződik az a rendszer, amiben a kulturális életben is, a médiavilágban is vannak ide meg oda húzó intézmények, orgánumok. Kiderült, hogy az a negyven év olyan hátrányt jelentett a konzervatív, jobboldali tartalmak képviselőinek, hogy csupán a spontán, szerves folyamatoktól nem lehet várni a normalitás világának újjáépülését. 

Ez azonban nem vezethetett volna el oda, és akkor sem gondoltam, hogy elvezethet, hogy akinek a hátrányát akartuk kompenzálni, az monopolhelyzetbe kerüljön, ami együtt jár a másik oldal nyilvánosságbeli ágenseinek, kulturális, tudományos intézményeinek ellehetetlenítésével, megsemmisítésével.

Ugyanez vonatkozik a politikatudományi intézetre, aztán a Schmidt Mari-féle intézetre, illetve a TTFK-ra, az általunk működtetett intézet megalapítására. Ennek a  csomagnak csak egy része volt a Heti Válasz. Aztán kiderült, hogy sokkal nehezebb vállalkozás az új jobboldalhoz szálakkal kötődő orgánumot lábra állítani, mint azt gondoltuk. Elindultunk 60 ezres példányszámmal, villámgyorsan visszavettük 20-25 ezerre, de ezt sem tudtuk tartani. Világos volt, hogy itt nem nő fű, a hirdetésszervezés, a reklám, a multicégek az akkori baloldali kormány által befolyásolt világ volt döntően.

Mindjárt visszatérünk a Heti Válaszra, főleg most, hogy megszűnt, de egy kicsit még ennél a témánál maradva: hogyan működik a hatalomban, mikor jön el az a pillanat, hogy azt mondja a hatalom, hogy kulturális küldetésbe kezd? Kormányülésen történik, vagy a politikatudományi könyvekben olvasható valamiféle tanács, hogy ha valami nem működik jól, akkor kezdjen kultúrharcba? És hogy működik most?

Talán érzékelhető abból, amit mondtam, hogy én nem egy a maival összehasonlítható akciósorozatnak látom, hanem az akkori jobbközép világnak a szellemi életben, a kulturális életben, médiavilágban mutatkozó hátrányának kompenzációjaként fogom fel. Az én esetemben ráadásul másról is szó volt, nem véletlenül volt Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány a neve. Én már az MDF idején a hagyományos jobbközép konzervatív értékrendnek voltam a képviselője, negyven év szocializmus, környezetpusztítás után, amikor az ökológiai kérdések egyre érdekesebbek lettek. A demokráciában sem tűnik úgy, hogy a civil társadalom önszerveződése hatalmas erőkkel indulna, bizonyos alapkészségek pedig eltűntek. Én azt állítottam, hogy ha a kor kihívásaira válaszolni akaró konzervatív alakulat akar megerősödni, annak a nyugati típusú pártoknál is intenzívebben, határozottabban szociális, nemzeti és ökológiai érzékenységűnek kell lennie, és ezt kell erősíteni a jobbközép szavazótáborban, véleményformáló körökben.

Amikor a közalapítványt kitaláltam és a kormánnyal elfogadtattam, az volt az ambícióm, hogy a saját jobbközép szavazótáborunkat ezekre az értékekre fogékonyabbá tegyem, és efelé ösztönözzem.”