A jobboldal hőseiről: Mindszenty és Nagy Imre példája

Nemrég érdekes vita alakult ki Nagy Imre személye és történelmi szerepe kapcsán. Trombitás Kristóf megfogalmazta a tisztán jobboldali elveken nyugvó értékelést. A kormányzat szimbolikus politikájának a helyreállítás (restauráció) metodikájához kapcsolódó eredményeit elvitatni semmilyen képzelt elefántcsonttoronyból nem érdemes. Ezek ugyanis számottevőek és hasznosak. Ennek egy szép mementója – kivitelezésében is – a Parlament előtti Kossuth tér helyreállítása, amely néha fájdalmasan, fénnyel és árnyékkal, de mindig magasztosan idézi a múltunkat, a jelenünkbe ágyazva. Tízből tíz, amit itt nyújt a kormányzat szimbolikus politika terén, melynek logikus folytatásaként Nagy Imre szobra átkerül pár száz méterrel odébb. Hangsúlyeltolódás történik csak, logikus folytatása annak, ami közjogilag pár éve elkezdődött az alaptörvénnyel; mégis, a rendszerváltozás kompromisszumos nyűgei még itt vannak.

Ezzel kapcsolatban persze minden elmondatott már, én amellett, hogy üdvözlöm a Trombitás-interpretációt, több alapvető gondolatára is bólintva, végső kitételén mégis cacognom kell. Mert az az álláspont, hogy Mindszenty a mi hősünk, Nagy Imrével szemben, szép és perspektivikus, de az ördög a részletekben rejtőzik, aki most a baloldalnak sugdos. 

Kezdhetjük azzal, hogy Nagy Imre Mindszenty szemében nemzeti hős volt, legalábbis annak tartotta. Az amerikai nagykövetségen töltött kényszerű azilumában írta: „Nagy háta mögött egy nemzet állott, amelyet Rákosiék, Gerőék, a << a degenerált despotizmusba és nemzeti rabszolgaságba>> vívő párt [Kádár] teljesen kiábrándítottak, és nem tudott lengyel mérvben hiszékeny lenni a párt és Moszkva ígéreteivel szemben.(…) Egyenesen a történelmi tények ellen van Nagy Imrét megtámadni éles jelzősorral… Ő tragikus sorsú, de felelőssége a történtekért nem egyedüli, és nem is a legnagyobb. (…) Nagynak voltak emberi gyengéi. Legnagyobb tévedése, hogy Rákosi, Gerő tettei után még tudta tűrni a kommunizmust, bár kevesen látták annyira bűneit, mint ő. (…) Nagy Imre egyénisége rejtély, ha megmaradt utolsó leheletéig kommunistának, és így fejezte be életét (…) mi lehetőnek tartjuk, hogy az emberi hitványság csömörében búcsút mondott a kommunizmusnak mint javíthatatlan rendszernek. (…) Nagy elválaszthatatlanul összefonódik a szabadságharccal. Az ő neve kezdeti zászló. De Nagy vezér volt. A szabadságharcnak nem volt vezére …(…) A saját ideáljait nem tagadta meg, kitartott az orosz és kádári kommunizmus ellen, ’bűntudat’ nélkül haláláig. Hős volt. Arról azonban folyik a vita, hogy nemzeti hős volt-e. Mi nem tagadjuk ezt meg tőle. Emléke – korábbi nagy tévelygései és kezdeti némely rossz szolgálatai után is – tiszteletet érdemel. Tiszteletreméltó nemzeti megmozdulásnak volt zászlótartója és áldozata. Messze felette áll azoknak, akik azonban hóhérok, Nagy pedig tiszta.”

A fenti írás nem jelent meg Mindszenty emlékirataiban, én is Tyekvicska Árpád kollégának köszönhetem, aki évekkel ezelőtt gyűjtötte és publikálta először. Mindszenty azon álláspontját azonban jól mutatja, hogy Nagy Imre kormányát elfogadta, igaz, csak Kádárral szemben. Neve napján a szentmiséjén megemlékezett a kommunista, ateista politikusról az antikommunista, jelenleg a boldoggá avatás előtt álló, több szempontból is aszkéta életet élő magyar főpap.

1956 napjaiban Gimes Miklósnak jelezte, hogy ha Mindszenty kerülne hatalomra, mert a nép megválasztaná (!), akkor azt a kommunistáknak, így neki sem kell tudomásul venni. Kényszerűen dolgozott vele – 1956 sorsdöntő napjaiban személyesen nem találkoztak –, amelynek gyakorlati megvalósítását a labilis idegrendszerű Tildy Zoltánra bízta, akit Mindszenty nem tartott sokra. Tildy blokkolni próbálta Mindszentyt, hogy ne legyen vele gond. A hercegprímást a forradalom miniszterelnöke, aki minden jel szerint igény tartott a közjogi szerepére is (ahogyan azt Bibó István is konstatálta, akivel viszont találkozott a szovjet intervenció napján), jobboldali reakciós veszélynek tartotta a szocialista és demokratikus erők vezette forradalomra. Legalábbis ezt írta le Snagovban, ahová párttársai internálták 1956 leverése után. Azt gondolta, hogy Magyarország hercegprímása már a november 3-i beszédében az ő és kormánya tagjainak a számonkérését sürgette. Amíg Mindszenty támogatta a fegyveres függetlenségi harcot (egyik első tette volt szabadulása után megáldani a szabadságharcosok fegyvereit), amely a megszálló szovjet csapatok és idővel a kommunista rendszer ellen is fordult, addig Nagy szerint 1956-ban „a munkásosztály a népi demokrácia és a szocialista vívmányok alapján állva vezette a harcot a nemzeti függetlenségért”.

A különbséget zongorázni lehetne, főleg, ha tudjuk, hogy Nagynak a Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Párt is, de a Barankovics alapította Demokrata Néppárt is „reakciós, sőt fasiszta” volt. A megszálló Szovjetunió vezető politikusaival (Mikojan, Szuszlov, Szerov, Malinyin) rendszeresen egyeztetett Nagy Imre 1956-ban is. Mindszenty a DNP-vel még 1956-ban sem akart együttműködni, mert úgy gondolta, a programjuk kevés, és a baloldallal, a kommunistákkal szemben is megengedő, túlságosan kooperatív. Nagy Imre – 1956 leverése után – egy harmadik utas szocialista országot, demokratikus szocializmust képzelt el a magyar népnek, amíg Mindszenty mindent, ami 1944 októbere óta (azaz a nyilas puccs óta) történt az országban, törvénytelennek tartott, és a nemzeti önrendelkezés, szuverenitás teljes helyreállítását igényelte, amelynek jó kezdőpontja lehetett volna 1956. Mindszenty ezért nem akarta sem 1956 napjaiban, sem később forradalomnak tartani ’56-ot, csakis és kizárólag szabadságharcnak.

A fentiekből is kiderülhet, hogy Mindszenty kiknek lehet hős, ha 1956-ot szemléljük. Nem véletlen, hogy a CIA vezére, Allen Dulles is Nagy ellenpontját látta benne akkoriban. Mert Nagy és Mindszenty ellentétek voltak, akik egy vezér nélküli szabadságharcban hirtelen egy oldalra kerültek, de csak egyetlen nézőpontból. Az utókornak azonban van több nézőpontja is, és jobban, részleteiben is ismerheti a történéseket. Megvan nekünk a választás szabadsága, és a jobboldali választása érthetően Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása kell, hogy legyen. Nagy Imre mindig is a baloldal és a rendszerváltás demokratikus ellenzékének a választása volt, mindez érthető, hasznos is volt talán egy kinyújtott politikai pillanatig, de a posztkommunizmus hantolása a helyreállítás igényét hozta elő, amelynek logikus következménye lehet Mindszenty.

A kérdés persze csupán annyi:

Mindszenty esetében mind a kettő fontos, mert szinte mindig tökéletes összhangban voltak tettei és szavai, lénye konkrét volt.

A jobboldal – a modernség és a demokratikus világgal szembeni kényszeredett megfelelésigényét a vérében hordozva – hajlamos torzított hősöket kreálni magának. A politikai hős, akit mi követendőnek tartunk, olyasvalaki, akinek a gondolkodása stílusos, eredeti, sejtet inkább, amíg nem az övé a hatalom és a cselekvés, a megvalósítás lehetősége. Győzni akar, és persze a legjobb, ha győz is. Ha nem, akkor bukása tragikus, komor, de felemelő, legyőzetve győz, amit Mindszentyre is sokan igaznak tartana. A jobboldal hőse tompítja a forradalmi, progresszív folyamatokat, megtart, helyreállít, épít és ezzel – inverz módon – semlegesíti, szerencsésebb esetben eltörli a baloldalt is.

A torzítás a fő eszközhasználatban következik be; a médiumok, mint meghatározó hatalmi ág, nem fogadnak be, csak olyan hőst, aki megfelel a korszellemnek és mediatizálható (közvetíthető). Ebben pedig a baloldal szinte verhetetlen, a politikai célok párhuzamosan futva, de ugyanoda kezdenek tartani, nem lesz különbség: progresszió, utópiagyártás, anyagelvűség. A jobboldal ezért torzítja a hőseit – Molnár Tamás szerint legkésőbb 1945 óta –, és defetista beállítottságú lesz, a válság terméke, végső soron könnyű préda.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy Mindszenty a hősünk, akkor érdemes megnézni, hogy torzulás nélkül tudjuk-e követni és mércének tartani? Mindannyian a válság emberei vagyunk, így hősünk is az. A jobboldal több évszázados alapélménye az, hogy a környezetünk, a közösségeink zuhannak, ezért meg kell menteni, más irányba kell állítani azokat. A hős az, aki ezt vagy megteszi, vagy legalább megpróbálja. Mindszenty inkább az utóbbi, ami nem őt, képességeit, hanem az ellencunamit minősíti, amelyben létezett és cselekedett.

Mindszenty politikai krédója nem korszerű, egyesek (nem én) szerint néhány évtizede is retrográd volt. Alapvetően keresztényszocialista elveket vallott (kényszeredetten lehetne ezt csak konzervatívnak hívni), támogatta a győztes magyar ellenforradalmat (a győzelemre megemlékezve szentmiséket tartott), dinasztiahű (igen, a Habsburg-Lotaringiai dinasztiához hű) hazafi volt, aktív legitimista, aki egy időben ezért támadta Horthy Miklós kormányzó kultuszát is. Később azonban – mivel tevőlegesen is revizionista elveket vallott – elismerte érdemeit (sírjánál imádkozott), gróf Teleki Pál második miniszterelnöksége alatt pedig gyakorlati szerepet vállalt a német náci, illetve a nyilas veszély visszaszorítására. A kezdetek (1919) óta antikommunista volt, gyakorlati és elméleti alapon. Megvétózta a köztársaság behozatalát 1946-ban, a lényegében haláláig fenntartott magyar közjogi pozíciójából (nem egyházi tisztéből!), mint az ország utolsó hercegprímása, amely lényegében államfői jogköröket, a király helyettesét jelent(h)ette (volna) saját, nagyobb részben alkotmányjogilag is rekonstruálható felfogása szerint. Kiállt a szuverén magyar államiságért, elvetette a német és a szovjet megszállást is, forradalomellenes volt, annak minden formáját elvetette (ezzel kapcsolatosan kommünikét fogalmazott meg a nyilas puccs után). Két diktatórikus (nyilas és kommunista) és egy demokratikus (Károlyi-féle népköztársaság) forradalmi rendszer rabja is volt, amely megint mutatja szavainak és tetteinek a koherenciáját.

A fentiek tekintetében elmondható, hogy Mindszenty mint hős, mint mérce, mint hivatkozási alap, torzítás nélkül most még nem mehet át. Ez korszerűtlen, legjobb esetben a mai napig visszás, ellentétes – még a létező mai magyar jobboldali spektrumon is – nem egységesen taglalt, főleg nem vallott, hivatkozott szempontok. Amikor azt mondjuk, hogy Mindszenty a hősünk, akkor tehát álláspontunk – elkerülve a korszellem-torzulást – maximum csak reflexív lehet. Leszögezhetjük, de nem tudunk innen továbblépni, szavainkat visszazengi kisebb-nagyobb hullámokban a politikai ugar, de a dombok megett nem mozdul meg rá semmilyen sereg. 

Mindezzel nem egy jobboldali defetizmust akarok erősíteni, ellenkezőleg. Azt gondolom, hogy

pedig a politikai tőkéje adott, sokkal jobban, mint az elmúlt 28 évben bármikor. Megölik még mindig a baloldali mumusok; néha már minimálszinten is, ezt mutatja Hóman Bálint vagy Donáth György esete, de gróf Teleki Pál korábbi megalázó üldöztetése is. Ezt mutatja az is, hogy nem tud lezárulni a szöszmötölős akadémikus vita Horthy Miklós kormányzó körül, hogy egyetlen, suttyomban átadott mellszobra lehet Boldog IV. Károlynak, és hogy senkinek nem tűnik fel, hogy törökbérenc politikai nímandot tettek a kommunisták a Hősök terére Thököly személyében Mária Terézia királynőnk helyett. Olyan egyértelmű esetekben is tisztázó kérdésekre kell válaszolni, mint a nemzeti szabadelvű (igen, liberális) két gróf, Andrássy és Tisza szobrainak a helyreállítása, csak azért mert régen – 1945 – előtt állították fel az eredetiket. Miért van az, hogy egy szuverén magyar állami létből származó emléket, éltető politikai hagyományt nagyobb ellenvetéssel fogadnak a közvélemény ítészei, mint a megszállásból, diktatúrából származókat? 

Ami a jobboldal elvárt hősét jellemzi, jellemeznie kell azokat is, akik mércének tartják őt vagy éppen követni akarják őt. Jelenleg – a fenti kritérium tekintetében – inkább sejtetni, mint ténylegesen tenni kell. Egy jobboldali kurzusban – ha már ennek igénye joggal megfogalmazódott – hozzuk létre az éltető faunát és flórát az eddig talán csak dédelgetett hőseinknek is. Tegyük követhetőkké őket, tegyük beláthatóvá és közvetíthetővé őket és legfőképpen ne pufogtassuk el a patronokat előre. 

Úgy kell csinálni, hogy biztosan sikerüljön. Túl sok volt az elvesztegetett idő, a kompromisszum, a torz eredmény, a kényszeredettség, a megfelelésekben elvérzett talentum. A hőseink megkívánják, hogy kevesebbek nem lehetünk az ő eredményeiknél. Lényünk legyen konkrét, tetteink pedig megalapozottak. 

A szerző történész, a témában megjelent kötete: Mindszenty 1956 – Nem forradalom, hanem szabadságharc (NKE Szolgáltató Kft., 2015)