Nem választott kötelességeink

Nagy kíváncsisággal olvastam egy Mandiner által szemlézett, Roger Scrutonnal készült interjút, melyben a jelentős brit konzervatív gondolkodó, ha csak egy mondat erejéig is, de kitér liberális és konzervatív gondolkodás különbségére (nem vitatva, hogy a mai kultúrharcban ez a két ember egy oldalon áll). A mondat így szól:

Conservatives believe in unchosen obligations (pieties), whereas classical liberals think that the only source of obligation is choice.

Vagyis: »A konzervatívok a nem választott kötelességekben hisznek (az áhítatban), ezzel szemben a klasszikus liberálisok szerint a kötelesség egyedüli forrása a választás.«

Gondolkozni kell ezen a mondaton, magunkba szívni a tartalmát, merengeni rajta.

A liberális ember úgy véli, hogy minden kötelesség alapja egyfajta szerződés, melyet az ember önkéntesen, tudatos választás által köt meg. Amint ezt a szerződést fölbontja, a kötelessége megszűnik. És valóban, legtöbbször így gondolunk a kötelességeinkre: valakinek tartozunk velük, amiért valamit kapunk is cserébe. Az emberek közti szinte valamennyi viszony szerződéses alapú.

Szinte valamennyi? A liberális gondolkodó szerint valamennyi. A konzervatív azonban ismer egy (meglehet, irracionális) többletet. Piety, mondja Scruton, amire az online-szótár a következő fordítási lehetőségeket kínálja föl: jámborság, kegyelet, kegyesség, vallásosság, áhítat, áhítatosság. Ha nem is teljesen értjük, nagyjából sejtjük, hogy miféle dolgokról van szó: olyasféle kötelességekről, amelyek forrását nem mindig tudjuk megmagyarázni, amelyek érzelmileg ragadnak meg minket, és nem eresztenek. Ezek a kötelességeink nem szerződés-jellegűek: nem azért ragaszkodunk hozzájuk, mert cserébe kapunk valamit. Az anya akkor is szereti a gyerekét, ha az csak kihasználja őt; a szeretet és a segítés kötelessége belülről fakad, bizonyos mértékig túlmegy a racionalitás keretein. Azt mondja Scruton, hogy ő mint konzervatív, az ilyesféle kötelességekben hisz.

És én most ott tartok, hogy ennél jobb megfogalmazását eddig nem olvastam a problémának. A konzervatív elkötelezi magát valami mellett, ami érzelmileg vagy az áhítat révén ragadta meg őt, és ehhez az elkötelezettséghez tartja magát. A konzervatív mindig valamiféle többletet sejt a létezésben, valami olyan többletet, ami pusztán az észt követve nem elérhető; alázat, áhítat szükséges hozzá. Ezért van, hogy a konzervatív ember megcsodál egy szép régi kastélyt, és amikor azt mondják neki, hogy »nehéz volt fölfűteni«, azt érzi, hogy valami fontosat elfelejtünk ezzel a mondattal. Nem, nem akarja visszaforgatni az idő kerekét, és nem akarja, hogy visszatérjen a »szép, régi középkor« (ha így tenne, akkor Scruton szavai szerint reakciós volna); csak emlékeztetni szeretne arra, hogy valami közben el is veszett, mihelyt a könnyebben fölfűthető terű, de unalmasabb épületek létrejöttek.”