A számok számítanak

„Könnyű megmagyarázni a menekültek és a bevándorlók múltbeli sikerét Amerikában. Egyrészt többnyire tele voltak ambícióval, bizonyítani akarták nemcsak azt, hogy tehetségesek, de azt is, hogy képesek áthidalni a nyelvi és kulturális nehézségeket új hazájukban; másrészt azonban döntő szerepet játszott sikerükben az amerikai társadalom segítőkészsége és toleranciája. Így lehetett külügyminiszter Madeleine Albright és Henry Kissinger, így lett nemzetbiztonsági főtanácsadó Zbigniew Brzezinski és képviselő Tom Lantos, így alapíthatta meg a kaliforniai Intelt Andrew Grove (azaz Gróf András), így lett világhírű befektető New Yorkban George Soros (Soros György). És ezért talált nyugati otthonra – többen amerikai otthonra – a magyar-születésű Nobel-díjasok többsége.

Tisztában vagyok azzal, hogy a magyar választópolgárok zöme támogatja a magyar kormány menekültellenes programját. Bár ez elgondolkoztató, de a konklúzióm mégis az, hogy ezzel nem szabad egyetérteni. A többség túl gyakran téved. A múltban is, mostanában még inkább az érzelem és nem a józan ész uralja a politikai közvéleményt. Ez az érzelmi reakció igényli a kisebbségek lenézését és kiszorítását – lásd 1914 előtt a szomszédok megvetését, később a numerus clausust és a holokausztot, majd a svábok kitelepítését. Mennyi haszna lett volna az országnak a szomszédok barátságából, a zsidók és a svábok iránti megértésből! Micsoda alkalmat mulaszt el most a magyar társadalom, amikor új kerítést épít új hidak helyett, és elutasítja a jövő külföldi tehetségeit cserébe valamiféle kuruc-Magyarország ábrándjáért! Ez azért is könnyelműség, mert időközben a magyar tehetségesek egy része Nyugatra indul, követi elődei – többek között a Nobel-díjasok és az ötvenhatosok – példáját.”