Otthonról haza

„Történelmünk egyik legfájdalmasabb dátuma 1920. június 4-e. Egy hazát szakítottak szét pusztán megtorlásból, az észérveket, családokat figyelmen kívül hagyva. Ezzel pedig megpecsételték a sorsunkat. Hiába küzdöttünk, az évtizedek folyamán el kellett fogadnunk azt a szürreális helyzetet, hogy habár határainkon túl magyar szóra magyar szó felel, az mégsem a mi hazánk. Legalábbis közigazgatásilag nem, mert a szívünkben mindig az marad. Az ott élő magyarok pedig minden lélegzetvételükkel tesznek azért, hogy ez továbbra se változzon meg.

Megtanultunk tehát együtt élni a helyzettel, megtanultuk elfogadni az elfogadhatatlant, és idővel azt is megtanultuk, hogyan tudjuk kihozni ebből a helyzetből a maximumot. A neheze persze nem nekünk, anyaországiaknak jutott, hanem azoknak a bátor magyaroknak, akik úgy döntöttek, minden szörnyűség ellenére a hazájukban maradnak és küzdenek. Küzdenek azért, hogy az a föld továbbra is magyar föld maradjon. Nekünk pedig segítenünk kell nekik ebben, mert ez minden magyar érdeke, kötelessége és öröksége. Nem szabad hagyni, hogy a belülről érkező nemzetelválasztási kísérletek, mint amikor idegenként, sőt ellenségként kezelték a határon túliakat, újból megtörténjenek. Emlékszünk, volt már ilyen szégyenletes példa.

Igen, Trianon olyan örökség, amelyet nem kértünk, mégis megkaptuk. Amit azoknak is át kell érezniük, akik nem úgy mennek el egy zentai ház előtt, hogy tudják, valamikor ott született a nagymamájuk és valamikor az az ő családjuké volt. Mert igaz ugyan, hogy sokaknak nincsenek családi gyökereik a határokon túl, de nemzeti gyökereik vannak. Ezek a gyökerek pedig összekötik a múltat és jelent. Az pedig csak rajtunk áll, hogy a jövőnket is.”