Talán hamarosan írhatunk arról, hogy a bukaresti diadalívnél a fővárosiak tapssal jutalmazták a magyar zászlóval felvonuló, kuruc nótákat éneklő, szatmári táncot járó magyar fiatalokat.
„Szólt a román népzene, kiterítették a piros-sárga-kék lobogót, és eljárták a beszterce-naszódi táncrendet, s az Egyesülés hóráját román fiatalok a budapesti Hősök terén. Megtehették, hiszen a magyar törvények szavatolják, hogy az ország területén élő etnikai közösségek akár a hétköznapokon is háborítatlanul használhassák nemzeti jelképeiket. Ez a törvény pedig nem csak papíron létezik, hanem élni is lehet vele.
A budapestiek tetszéssel és tapssal fogadták a román fiatalokat, az eseményről tudósító román nyelvű sajtó, például a Corbii Albi portál is tudósított arról, hogy néhányan a nézők közül maguk is befogóztak a táncba.
Történt mindez a románok egyesülésének centenáriumi évében, előremutatva arra, hogy a rossz szomszédság hamis érzetét a múlt sebeinek állandó feltépése, a régi sérelmek állandó felemlegetése helyett a kultúra, a fiatalokra általában jellemző nyitottság, befogadás által oszlathatjuk fel. (...) Ezt a toleráns magatartást Csiplo azzal magyarázza, hogy a magyar törvények szerint is szabad a román nemzethez való tartozást szimbolizáló zászló használata, az nem számít a hatóságok provokálásának. Ami – fűzzük hozzá – a román törvények szerint, de főként a gyakorlatban nem teljesen így van. Gondoljunk csak a Kovászna megyei prefektus által keltett magyar zászló hisztériákra!
Ám maradjunk derűlátóak. Talán hamarosan írhatunk arról, hogy a bukaresti diadalívnél a fővárosiak tapssal jutalmazták a magyar zászlóval felvonuló, kuruc nótákat éneklő, szatmári táncot járó magyar fiatalokat. Budapesten kiderült, ez nem is olyan lehetetlenség, ha a jövőbe kívánunk tekinteni.”