Új világrend: titánok harcolnak a világ túloldalán

Az elmúlt hónapokban két olyan hír is szinte észrevétlenül szállt el az éterben, amelyek pedig a nagyhatalmi játszmák körül zajló tektonikus mozgások jelei.

2017 november 11-én Manilában négyoldalú megbeszélést tartottak Ausztrália, India, Japán és az USA külügyminiszterei, 2018 feruár 18-án pedig az Australian Financial Review egy neve ellhallgatását kérő magas rangú amerikai tisztségviselőre hivatkozva közölte a hírt, miszerint a négy ország azt is célul tűzte ki, hogy Kína Új Selyemút kezdeményezésével szemben egy saját alternatív infrastruturális modellt állítsanak fel Ázsia gazdaságai számára.

Ezzel szintet lépett a négy ország már évek óta zajló, alig burkoltan Kína ellensúlyozására irányuló együttműködése.

ahol egyik oldalon a szuperhatalmi státusz küszöbén álló Kína, másik oldalon pedig az USA, a kontinensnyi méretű Ausztrália és India, és a százmilliós high-tech nagyhatalom Japán koalíciója áll.

De miért, mióta, és mennyire is működik együtt Ausztrália, Japán és India az USA-val, illetve egymással Kína ellensúlyozására?

India és Japán részéről alapvetően az „ellenségem ellensége a barátom” logika érvényesül. India a világ második legnépesebb országaként, Kínához hasonlóan feltörekvő gazdaságként maga is nagyhatalmi szerepre, a saját térségében vezető szerepre tart igényt, így aztán nem meglepő, hogy meglátta a riválist a nála lényegesen erősebb szomszédban, amely ráadásul nem egyszer ugyanazokra az országokra próbálja befolyását kiterjeszteni, valamint India ősellensége, Pakisztán számára is támogatást nyújt.

Itt érdemes kiemelni a kulturális különbségeket is: Az „ázsiaiság” mint olyan, sok tekintetben nyugati konstrukció. Huntingtoni értelemben Kína konfuciánus civilizációja és India hindu civilizációja nagyságrendileg hasonló mértékben különbözik egymástól, mint a Nyugat és az iszlám civilizáció, így két nagy civilizáció vezető hatalma is áll szemben egymással. Ráadásul Kína és India közt több évtizedre visszanyúló határvita is fennáll, amelynek legfrisebb epiózódját a tavaly a Doklam-fennsíkon lezajlott incidens adta, kínai részről pedig az is bizalmatlanságra ad okot, hogy India korábban nem egyszer lépett fel kisebb-nagyobb mértékben támogatólag a tibeti függetlenségi törekvések mellett.

A kínai-japán ellentétet nem szükséges bemutatnunk, de amióta Kína felemelkedése az alárendelődés veszélyével fenyegeti Japánt, ugyanakkor Kínában Japán azon döntése kelt nyugtalanságot, hogy a II. világháború után elfogadott „békealkotmánya” módosítását is tervbe véve önálló katonai hatalommá kíván előlépni a térségben, ez az ellentét is új erőre kapott. Ausztrália pedig a térség angolszász államaként, az „öt szem” (Ausztrália, Kanada, Nagy-Britannia, Új-Zéland, USA) angolszász hírszerzési egyezmény tagjaként és a hidegháborús együttműködéssel a háta mögött, mondhatni, ma is Washington természetes szövetségese a térségben, a Kínával fenntartott kitűnő gazdasági kapcsolatai ellenére is.

Először 2007-ben kezdtek négyoldalú együttműködésbe, amelyet azonban 2008-ban Kína tiltakozására ebben a formában beszüntettek. Azonban a valóságban az együttműködés azóta csak tovább mélyült, kétoldalú és háromoldalú egyezmények hálójaként, ami többek között közös hadgyakorlatokkal, egymásnak nyújtott haditechnikai asszisztenciával, és a Dél-kínai-tengeren Kínával szembenálló Fülöp-szigeteknek és Vietnamnak szimultán nyújtott támogatással járt .

A kínai-indiai és kínai-japán ellentéteket felerősítette, hogy míg Kínában 2012-ben Hszi Csin-ping megválasztásával a világhatalmi státusz elérése került előtérbe, addig Japánban 2012-ben az ország újrafegyverkezését minden eddiginél jobban ambicionáló Abe Sinzó lett miniszterelnökké választva, Indiában pedig 2014-ben a hindu nacionalizmust képviselő Narendra Modi. Innen már csak egy lépés volt, hogy Abe és Modi számára felértékelődjön az együttműködés úgy egymással, mint az USA-val és Ausztráliával is. Ideológiai szempontból talán az is elősegítheti az együttműködést Ausztrália, India, Japán és az USA közt, hogy Donald Trump megválasztása óta mind a négy országot konzervatív irányultságú kormányzat vezeti. Ilyen előzményekkel jutottunk el tehát oda, hogy a négy ország tavaly novemberben újraindította az együttműködés négyoldalú formáját, az idén februárban kiszivárgott hírek szerint pedig arra készül, hogy Kína törekvéseivel szemben gazdasági téren is fellépjen.

A fő kérdés nyilván az, hogy mindez milyen kilátásokat jelent a jövőre nézve? Amit érdemes rögtön leszögezni, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint háborút, vagy hasonlóan éles konfliktust valószínűleg semmiképp nem!

Kínát és a négyes tagjait túlságosan erős gazdasági szálak kötik egymáshoz, és

Így remélhetőleg a négyes és Kína közti versengés a továbbiakban sem fogja túllépni a közvetett nagyhatalmi rivalizálás szintjét, ahol is a felek elsősorban diplomáciai eszközökkel, saját arzenáljuk fejlesztésével, kisebb országok saját befolyásuk alá vonásával, stratégiai pontok támaszpontul való megszerzésével, legrosszabb esetben esetleg egy-egy, kisebb szövetségeseikkel keresztül vívott proxy-háborúval igyekeznek javítani saját pozíciókat a másikkal szemben.

Ennek fő színtere Délkelet-Ázsia lehet, melynek kisebb országait, a tíz ASEAN-tagállamot mindkét fél igyekszik a saját befolyása alá vonni. A délkelet-ázsiai országok eddig ezen a téren jellemzően arra törekedtek, hogy ameddig és amennyire lehet, elkerüljék az egyértelmű állásfoglalást, és ilyen módon egyensúlyozgatva biztosítsanak maguknak maximális szuverenitást, illetve a mindkét oldallal fenntartott jó gazdasági kapcsolatok hasznát. Ezzel együtt az elmúlt években már nagyjából körvonalazódni látszik, hogy a Fülöp-szigetek, Indonézia, Szingapúr és Vietnam inkább az USA-vezette négyesfogathoz, Brunei, Kambodzsa, Laosz, Malajzia, Minamar és Thaiföld pedig inkább Kínához tűnik igazodni.

Továbbra is inkább az egyértelmű állásfoglalás kerülésének és a két oldal közti egyensúlyozgatásnak a tendenciáját erősítheti azonban, ha a négyes országai a februárban kiszivárgott híreknek megfelelően valóban egy saját gazdasági alternatívát is felállítanak a Kína által vezényelt Új-Selyemút (OBOR) kezdeményezéssel szemben. Gazdasági értelemben is titánok harca lehet, ha befektetések és infrastrukturális fejlesztések terén két olyan hatalmas erőforrásokkal rendelkező fél kezd el egymással versengeni, mint Kína és az amerikai-ausztrál-indiai-japán négyesfogat. Ez azonban a délkelet-ázsiai országok számára pozitív kimenettel is járhat, hiszen végső soron a verseny az ő kegyeikért, hozzájuk áramló befektetések és fejlesztések formájában zajlik. Egy ilyen gazdasági versengés hatásai Délkelet-Ázsia mellett hasonló módon terjedhetnek az Indiai-óceán térségének kisebb országaira is, hiszen ott már évek óta zajlik versengés Kína és India közt, így azonban elképzelhető, hogy ebbe Ausztrália, Japán és az USA is bekapcsolódik a maguk gazdasági eszközeivel.

A játszma egy érdekes vonása annak asszimmetriája tenger-szárazföld viszonylatban. Egyre kevésbé vitatható, hogy Kína az ázsiai szárazföld vezető hatalma. A négyesfogat tagjai közül azonban három, Ausztrália, Japán és az USA szigetország. (Stratégiai értelemben az USA is az, hiszen Kanada és Mexikó is a legszorosabb befolyási övezetébe esnek, így amíg az észak-amerikai kontinenstől tengeri haderejével távol tud tartani más hatalmakat, addig nem érheti szárazföldön támadás.)

Ez már kiindulási alapként is egy olyan helyzetet jelent, ahol is

Mindezt csak erősítheti az úgynevezett „első szigetlánc” jelentősége. Ez a Kelet- és Délkelet-Ázsia partjai mentén húzódó szigetországokból, észak felől dél felé haladva Japánból, Tajvanból. a Fülöp-szigetekből és Indonéziából álló láncolatot jelenti, amely mintegy elzárja a Kína partjai mentén fekvő tengereket a nyílt óceántól. Az érintett országok közül Japán eleve a négyesfogat tagja, Tajvanban 2016-ban került hatalomra egy olyan vezetés, amely az eddigieknél sokkal egyértelműbben törekszik a Kínától való függetlenségre, a Fülöp-szigetek és Indonézia pedig Délkelet-Ázsia azon államai közé tartoznak, amelyek sokkal inkább húznak az USA-hoz, mint Kínához. A Fülöp-szigetek esetében Rodrigo Duterte megválasztása után tapasztalhatutnk ugyan némi megingást, azonban tavaly novemberi találkozójukon Trump már határozott lépéseket tett arra, hogy visszaédsegesse Dutertét a maga oldalára, aki pedig erre nyitottnak is mutatkozott. 

A szigetláncot ráadásul délnyugaton az Indiához tartozó Andamán- és Nikobár-szigetek hosszabbítják meg egészen Mianmarig. Tengeri fölénye révén a négyesfogat ezeknek a szigetországoknak olyan garanciákat nyújthat, amelyekkel szemben Kína szárazföldi fölénye nem érvényesíthető, a kontinensen ugyanakkor a négyesfogat lehet szinte tehetetlen Kínával szemben (kivéve az indiai határszakaszt), ami hosszú távon lehet, hogy Vietnam számára sem hagy más lehetőséget, mint a finlandizációt.

Mindez egy olyan, sajátos stratégiai helyzet kialakulásához vezethet, ahol is Délkelet-Ázsia szárazföldi országai végül Kína, míg az „első szigetlánc” országai a négyesfogat befolyási övezetében horgonyoznak le, ezzel egyszersmind el is zárva a kínai haditengerészet szabad kijárását a nyílt óceánokra. Mindezt csak erősítheti a szárazföldről hajók ellen bevethető rakétarendszerek terjedése, hiszen bár Kína ezzel távol tarthatja a négyesfogat hadihajóit a saját- és a szárazföldi Délkelet-Ázsia partjaitól, addig a négyesfogat az első szigetlánc országait hasonló eszközökkel felszerelve az eddigieknél is hatékonyabban tarthatja távol Kína hadihajóit e szigetországok partjaitól.

Ez az aszimmetria a gazdasági befolyásra is kihathat.

amely kőolajimport terén lehet a leginkább kritikus. Kína azonban már most kiküszöbölni látszik ezt a problémát szárazföldi fölénye felhasználásával: Az Új-Selyemút révén Közép-Ázsia kőolajban és földgázban gazdag volt-szovjet államaira terjeszti ki befolyását, és a Kaszpi-tengerig épített kőolaj- és földgázvezetékek révén olyan szárazföldi útvonalak révén szavatolhatja saját energiabiztonságát, amelyekhez tenger híján hozzáférni sem tud a négyesfogat. Ezek a vezetékek ráadásul akadálytalanul meghosszabbíthatóak akár Iránig is.

Nem hagyható ki persze a történetből Oroszország szerepe sem, hiszen Szibéria révén maga is jelen van Ázsiában. Oroszország azonban, noha az USA-vezette szövetségi rendszerrel meglehetősen fagyos a viszonya, nem tekinthető egyértelműen Kína szövetségesének sem, hiszen a kínai-orosz határviták is több száz évre mennek vissza, és a két hatalom érdekei Közép-Ázsiában is sok tekintetben keresztezik egymást. Oroszország így sokkal inkább tekinthető egy egyik oldal felé sem elkötelezett, saját pecsenyéjét sütögető harmadik félnek.

Titáni léptékű geopolitikai játszma kibontakozásának vagyunk tehát tanúi,

A történet kimenete nem világos, de amennyiben a felek továbbra is bölcsen tartózkodnak a nyílt háborútól, akkor valószínűnek tűnik, hogy egyfelől Kína a belátható jövőben nem lesz képes egyedül felülmúlni Ausztrália, India, Japán és az USA összesített súlyát; másfelől viszont a négyesfogat sem lesz képes megakadályozni Kínát, hogy a világ legnagyobb gazdaságává váljon.

Így egy olyan új világrend körvonalai sejlenek fel, ahol Kína bár országonkénti összehasonlításban megelőzheti az USA-t, új hegemón világhatalommá válni nem lesz képes, hanem „csak” első lehet az egyenlők közt a nagyhatalmak sorában, a vele szemben együttműködő négyesfogat által ellensúlyozva. Ez ahhoz volna némileg hasonló, amilyen szerepet a XIV. Lajos, a Napkirály-féle Franciaország játszott a 18. századi Európában. De ez még a jövő zenéje, jóslásokban bocsátkoznunk még korai volna: a fő kérdés nyilván az hogy vajon több évtizedes távlatban is folytatódni fog-e az elmúlt évek trendje a négyesfogat tagjainak együttműködésével vagy sem?