Teljesen kifakadt Bayer Zsolt: „Remélhetőleg minden ki fog derülni ezekről a nyomorultakról”
A publicista kettős mércére hívta fel a figyelmet, és reméli, a Lakatos Márk-ügy apropóján fel lesz tárva ez „az egész ocsmány, perverz, sátánista hálózat”.
Ha valóban konzervatív megújulást akarunk, akkor a politikán túlmenő kulturális, metapolitikai, szellemi rendszerváltást kell végrehajtanunk.
A közelmúltban több kísérlet is született az igazi konzervativizmus meghatározására. A diskurzust mindeddig a hamis konzervativizmus kiküszöbölésének normatív szándéka vezette, ezért, ha egyebekben nem is, ebben az előttem szólók nyomába kívánok lépni:
Trombitás Kristóf a Mandineren arról értekezett, hogy a jobboldal mindeddig a folyamatos visszavonulás állapotában volt és a baloldali narratívákhoz képest határozta meg magát, ennek pedig véget kell vetni. Bayer Zsolt lelkesült hangnemben a jobboldal új hitvallásának („credo”) nevezte a szöveget, Béndek Péter pedig e szavakra feljajdult, hogy vérzik a szíve a jobboldaliság és konzervativizmus torz értelmezése miatt és meri remélni, hogy még nincs kőbe vésve az a bizonyos „credo”. Utóbb érdemben is reflektált a felmerült kérdésre és figyelemre méltóan látott hozzá a konzervativizmus fogalmának tisztázásához: „A konzervativizmus régóta létező, bevált, elismert életmódokat, gyakorlatot, választott értékeket véd az eróziótól és a pusztulástól – olyan gyakorlatokat, amelyek az adott (konzervatív) ember sajátjai” – fogalmazott.
Persze, miután akkurátusan számon kérte Trombitáson a különböző konzervatív hagyományok árnyalt ismeretét, saját gondolatmenete útjából szó nélkül takarította el a közösségelvű konzervativizmust; és még azt is kinyilatkoztatta, hogy a konzervativizmus egy individuálisan kidolgozott (sic!) morálban összegződik, amely – nos, – nem épp a „szolgák” [Sklaven] műfaja. Innentől egyértelmű, hogy Béndek és Trombitás titokban nietzscheánus szeánszokon inspirálódnak és ez az egész vita csupán az olvasók szórakoztatására lett megrendezve – futott át a fejemen, amikor ezt olvastam, de elhessegettem a képtelen gondolatot azzal, hogy Béndek valószínűleg nem ironizál, és tényleg vérzik a szíve a magyar konzervativizmusért (tegyük hozzá: nem minden ok nélkül). Golgotája azonban nem ért véget, hiszen Trombitás a kritikákra reagálva tovább fejtegette jobboldali politikai univerzalizmusát és közben kitért arra is, hogy a posztmodern és a kulturális marxizmus ellenében egyáltalán nem segít „a hamis, konzervatívnak hazudott nyugalom” csak „a valódi politikai akcionalitás”…
Dobpergető, trombitát repegető feketeinges indulatok dúlják fel a közéletünket még 2018-ban is! Azt írja: akció! És teszi ezt annak ellenére, hogy TGM már a héten egyszer összevonta antifasiszta szemöldökét, és komor monotóniával folytatta véget nem érő gyászbeszédét a magyar demokrácia sokszorosan kihantolt és ezért néha lélegzethez is jutó teste fölött.
Mit lehet mindehhez hozzátenni?
*
Kezdjük ott, hogy a konzervativizmus sokszínűsége nem gyengeség, hanem gazdagság. A konzervatívok a totalitarizmus évszázada után a modernitás egész terhétől sújtottan meg kell, hogy értsék és becsüljék egymást és mindenkit, aki az álmait a társadalom tervszerű megnyomorítása nélkül is megvalósíthatónak tartja.
A konzervatív a legsötétebb időben is borítékolhatja üzeneteit Jünger „türelmemnek oka van” feliratú vörös karneolpecsétjével, és e jelmondata a jobb napokban is megóvhatja a csapongástól: a múlt keserű nosztalgiája és a jövő iránti sóvár utópizmus helyett beérheti az eleven valósággal és nem kell az ideológiai divatok hozományára sem áhítoznia, ha hallgat Kierkegaard intésére: „Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül.”
Félreértés ne essék, nem a konzervatív politika létjogosultságát vitatom, és nem állítom, hogy a konzervativizmus csupán a (baloldali világmegváltó eszmékkel keretezett) politika realitásától való menekülés lenne.
Mindössze azt mondom, az aktuálpolitikai reflexeink nem írhatják felül a metapolitikai szolidaritásunkat. Nem erőltetjük nézeteinket a társadalomra, hanem jó örökösökként igyekszünk saját kultúránk hiteles reprezentánsaivá válni személyesen és közösségileg is.
Igen – üzenjük az individualista konzervatívoknak –, közösségileg is. Béndek sem csupán szemérmesen hallgat a közösségelvű konzervativizmusról, hanem egyenesen tagadja azt, és erről óhatatlanul is MacIntyre szavai jutnak eszünkbe: „A modern konzervatívok jórészt csupán a liberális individualizmus régebbi változatának megőrzésével foglalkoznak az újabb helyett”.
Nem azért írok ennyit róla és álláspontjáról, hogy legyezzem ezt az amúgy is erőteljes, konok individualizmust, hanem mert egy olyan tünetegyüttest látok az idézett írásaiban, amit hasonlattal élve hóember-konzervativizmusnak neveznék.
*
Ma a konzervatívok nagy része a liberális hagyományba (sőt, a liberális individualizmusba) veti minden bizalmát, és a forradalmi ideológiák igazán gyökeres elutasítása helyett az épp aktuálisnál eggyel korábbi forradalom konszolidációjához ragaszkodik. Ez a vesztes pozíció,
Ez nem Dávila méltóságteljes hajótörése, hanem lassú, önkéntelen olvadás, ami után nem marad semmi, csak egy répa, ami aztán megy is a baloldali levesbe.
Ha valóban konzervatív megújulást akarunk, akkor a politikán túlmenő kulturális, metapolitikai, szellemi rendszerváltást kell végrehajtanunk, hogy a konzervatívok többé ne a baloldaliak mögött kullogjanak pár lépéssel lemaradva az általuk kijelölt úton, ne legyenek a baloldal kétkedő útitársai, hiszen az ő feladatuk megvédeni a társadalmat a politikai apokalipszistől, a totalitarizmus szekuláris végítéletétől.
Meggyőződésem szerint ez csak akkor lehetséges, ha a politikát ismét az erények közösségi gyakorlásaként értelmezzük.