A Nyugatról, a jobboldalról és ellenségeikről

2018. március 5. 10:37

Trombitás Kristóf
Mandiner

A nyugati világnak két ellensége van, amely az elpusztítására tör, nem több. Ez a kulturális marxizmus és a posztmodernizmus.

Olvasván a jobboldaliság bizonyos aspektusairól írt cikkemre érkezett reakciókat, tovább töprengtem a témán.

A baloldal jelentős része – mondhatnám azt is, hogy teljes egésze – hozzászokott a teljes relativizmus világához. Egy olyan mesterséges dimenzióhoz, ahol minden megkérdőjelezhető, minden helyettesíthető és főleg minden vita tárgya lehet. Ne legyen köztünk félreértés, a vita, az értelmes és főleg érvekkel végzett eszmecsere rendkívül megtermékenyítő. Minden egyes dogma azáltal vált vitathatatlanná, hogy azt előzetesen a legérzékletesebb és legmesszemenőbb módon megtárgyalták, és a tanulságokat kölcsönösen levonva emelkedhetett a kiérlelt igazság az őt megillető piedesztálra.

A különbség abban áll baloldali és jobboldali, avagy hitetlen és hívő ember között, hogy utóbbi tudatában van bizonyos igazságok vitathatatlanságának bizonyosságában. A hívő ember az, aki rendelkezik annyi alázattal, hogy képes azt mondani: lehet, hogy ezt én most máshogy látom, lehet, teljesen mások az elképzeléseim a megoldást illetően; de van bennem annyi alázat, hogy tisztában vagyok saját jelentéktelenségemmel és egy nagyobb tanítóhivatal több ezer éve érlelődő bölcsességével, isteni ihletettségével.

És pontosan ez az alázat vezet el ahhoz a meglátáshoz, hogy helyén tudom kezelni a saját véleményem jelentőségét, amennyiben az szemben áll egy magasabb ethosszal. Nem véletlen, hogy a nemzetközi baloldal az elmúlt évszázadokban a nullára akarta redukálni az Egyház befolyását és jelentőségét. Minden érték megkérdőjelezhetősége valójában ezt a célt szolgálta, hiszen egy olyan társadalomban, ahol nem relatív egyetlen erkölcsi mérce sem, kevésbé lehet rombolni. Ám ahol csak azt sulykolod, hogy kizárólag az individuum számít, mindenki különleges és minden vélemény ugyanannyit ér, ott értelemszerűen kinevettethetővé változtatható az, aki alázattal fordul a hierarchia és a hagyományok felé.

Minél cinikusabb és hitetlenebb egy társadalom az állandósággal szemben, annál közelebb jut a szakadékhoz.

Hiszen az elmúlt évszázadokban a legszívósabban ezen dolgozott a filozófia, Webertől Dumontig. Az ember elszegényesítésén, az elveszettség érzésének növelésén. Nietzsche életének legkiválóbb megjegyzése volt, amikor rámutatott, hogy Isten háttérbe helyezésével az emberiség csak veszíteni fog, mert az ember belső üressége Isten hiányában egészen bizonyos lesz, ezért mással fogja az űrt betölteni: nacionalista vérengzésekkel.

Vannak elvek, amelyeket tiszteletben tartunk. Ugyanezen elvekre büszkék vagyunk, és azért vagyunk rájuk büszkék, mert igazak. Mivel teljesen és kétségbevonhatatlanul tudjuk ezt – éspedig azok transzcendens eredete miatt, mert az égi hierarchiában születtek –, ezért ezekről az elvekről nem vitatkozunk és nem tesszük azokat kétely tárgyává.

Többek között ezért is tartom problematikusnak azt, ha valaki ateistaként gondolja magát jobboldalinak. Még egy agnosztikus emberről is feltételezhető, hogy ezeket az ideákat magáévá teheti; de egy olyan, aki direkt módon tagadja a fensőbbségességet, az mitől tekinti magát különbnek egy baloldali eszmerendszert követőnél?

Hiszen a történelem során

mindig a jobboldal volt a megőrzés és a fennálló rend védelme mellett, a baloldal pedig a bomlasztás pártján, a rossz értelemben vett újítás igájában.

Az egyik legsúlyosabb fejleménye a modern világnak a hitetlen korszellem elterjesztése. Aki rögtön a legelső akadályban elesik, hogyan akarhat előrébb jutni a pályán?

Eleve azt látjuk, hogy a jobboldaliság mibenléte is egy igen jelentős erodálódáson ment át. Egykor, a rontatlan terminus technicusok idejében a jobboldali államberendezkedés a teokratikus, ultramonarchikus állapot jelentette, amikor az uralkodó egyben transzcendens helytartó is volt, és a társadalomban pontosan olyan isteni hierarchia működött, mint az égben. Az egyetemes egység koncepciója a közösségben is annak teljességével jelent meg.

Elszórtan ma is találunk ilyen országokat, ha hajlandóak vagyunk igényeinkből egy kicsit engedni. Japán például egészen 1945-ig ilyen volt, ahol a mindenkori császár Amateraszu istennő leszármazottjaként uralkodott. Nem véletlen, hogy a szövetségesek egyik legvadabbul akart követelése az volt a második világháborút követően, hogy Hirohito nyilvánosan is tagadja meg isteni származását, amit ő, rosszul értelmezett jóakarattal népe felé, meg is tett. Az iszlámon belül a legpregnánsabban Iránban látjuk ennek hagyományát, a keresztény világban pedig a Vatikán – manapság karikatúrának is torz módon – és az Athosz-hegyi közösség mutat erre példát. Utóbbi központja az Άγιον Όρος, azaz a Szent Hegy, és ennek is komoly jelentősége van. Hadd tegyek itt egy rövid kitérőt.

A hegy ugyanis, mint szimbólum, korokon és civilizációkon átívelően tartja jelentőségét és transzcendens átitatottságát. Moria hegye volt az, ahol Ábrahámot próbára tette az Úr, és bebizonyosodott előtte – ahogy az Úr angyala mondta –, hogy féli az Istent és egyetlen fiát sem tagadná meg tőle. Ugyanez a hegy volt az is, ahol az Úr megjelent Dávid előtt, aki ezért elhatározta, hogy ott felépíti a Templomot. Hóreb hegyén találkozott Mózes Istennel, ott kapta meg tőle a Tízparancsolatot. Mi több, Tábor hegyén történt Jézus színeváltozása, amikor az apostolok közül hárman földi életük talán legkomolyabb transzcendens élményét élték át, találkoztak Mózessel, Illéssel és személyesen az Úr hangját hallhatták a magasságból. És végül Jézus az Olajfák hegyén beszélt tanítványainak a végidőkről, a hegyen található Gecsemáné-kertben verítékezett vérrel és árulta el Júdás, majd feltámadása után ugyaninnen vétetett a mennybe.

A Szent Grál-hagyományban az Üdvözülés-hegyen található a Grál-lovagok kastélya. A hindu, buddhista, sintóista hagyományban úgyszintén központi szerepet foglal el a hegy misztikája.

Korunkban kevés kifejezőbb szimbólum van a hegynél arra vonatkozóan, hogy milyen óriási különbség választja el egymástól az értéket és az értéktelent.

Ahogy Marco Pallis is mondja: „Most, amikor a történelmi végzet (amit sokan »haladásnak« neveznek) felgyülemlett feszültsége anya- és öngyilkos modern világunk megsemmisítésével fenyeget, ez ne legyen ok a túlzott nyugtalanságra (tanácsot természetesen könnyű adni, de milyen nehéz megfogadni!), mivel ez a folyamat, amely az embert efféle zavaros érzésekkel gyötri, kezdettől, az Édenből való kiűzetéstől fogva tart. Ennek inkább azt kellene megláttatnia, hogy minden útnak, mint olyannak szükségképpen két iránya van, és minden lejtőnek kell lennie tetejének és aljának. Ha az egyiket Mennynek hívjuk, a másikat pedig Pokolnak, maga az Út egy purgatorikus hegy, s amikor a zarándokló úgy érzi, ez egyre meredekebb és szűkebb, nem pedig szélesebb és könnyebb, vigasztalódhat tudván, hogy útjáról nem tért le”.

Így működik ez.

A jobboldaliság ösvénye egy hegy szűk és meredek, sziklákkal bőven megrakott pereme.

Nem a Hamvas-féle nyugdíjasösztön, nem a hamis, konzervatívnak hazudott nyugalom és mindenek feletti megfontoltság, nem a szalmakutya-lét.

Viszont nagyon is jobboldali jellemző az Evola által említett szembefordulás a polgári léttel, a radikális, principális, abszolút gondolkozás, az egzisztenciális kalkulációk nélküli cselekvés, az élet úgynevezett realitásainak semmibevétele. Jobboldaliság De Maistre szellemisége és Metternich politikai cselekvése, a vulgáris contrarevolutio ellentéte, a valódi politikai akcionalitás. Jobboldaliság Nietzsche szavai, miszerint 100 érett és heroikus módon felnevelt, vagyis a modernséget mellőző emberrel az egész lármázó jelenkort el lehetne hallgattatni.

Ezek mind-mind tradicionálisan jobboldali jellemzők. A kulturális marxizmus az elmúlt másfél évszázadban meglehetős sikerrel próbálta ráhúzni a jobboldaliságra a bágyadtság, tespedtség és mozdulatlanság mítoszát, amit ki lustaságból, ki ügynökként, ki agymosottként készséggel elfogadott. Ez hazugság.

A nyugati világnak két ellensége van, amely az elpusztítására tör, nem több. Ez a kulturális marxizmus és a posztmodernizmus.

A frankfurti iskola a társadalomtudományokat szállta meg és tette azokat teljesen dogmái rabszolgáivá, míg a párizsiak a bölcsészeti stúdiumokat fertőzték meg. Mindkét mozgalomban az úgynevezett szabadságot és egyenlőséget tették meg ideájuk központi gondolatává, és ez őrölte fel a nyugati társadalmat, amiből végletekig atomizált, differenciálatlan, nihilista katyvasz vált.

Sokan feltehetik a kérdést, rendben, ezek az elveink, de miben reménykedhetünk? Amikor az úgynevezett jobboldal boldogságforrásait ma világszerte olyan események jelentik, mint Trump amerikai elnökké választása, az egy teljesen ellenbaloldali – ismeretes alt-rightként is – formáció sikere, ami valójában semmit sem tud a tradíció mibenlétéről, de amit tud, azt azért mélyen megveti. Amelynek sokáig vezéralakja volt egy melegházasságban élő, bevallottan tradícióellenes, korábban a kiskorúakat ért szexuális zaklatásokat bagatellizáló, de minimum is azzal poénkodó újságíró, aki a „modern” életet, értsd, az erkölcstelenség és az értéktelenség piedesztálra állításának monopóliumát félti a bevándorlóktól, a humanizmus „vívmányait" védi és óhajtja, még egyszerűbben fogalmazva egy pozőr.

Vagy – hogy aktuálisak legyünk – egy olyan szedett-vedett, mindent magába sűrítő pártszövetség „győzelme” Olaszországban, amit az európai politikai élet talán leghiteltelenebb, -elhasználtabb és -visszatetszőbb alakja vezetett, aki megint ki tudja, honnan és hogyan került helyzetbe, miközben ő az olasz politikai élet Gyurcsány Ference.

Nem lehet velejéig baloldali eszmékkel harcolni a jobboldali elvekért. Akkor sem, ha a logikánkat becsapni kényelmes cselekedet.

Tradíció, metafizikai irányultság és hierarchiatisztelet. Ez volt a jobboldaliság három cölöpje.

Már akkor is, amikor a jobboldaliság mint ma használt modern fogalom nem is létezett. Ezért volt jobboldali – ha ők maguk nem is tudhattak erről – Szent László vagy Metternich. Amíg mindezekben nincs konszenzus közöttünk és ezerfelé húzunk, addig materiális reményünk valóban nincs a romboló erőkkel szemben. Más kérdés, hogy áltatni sem érdemes egymást, mert a valódi győzelem nem evilági lesz.

Addig viszont fontos, hogy ébren tartsuk a tüzet. Mert nekünk lobogásra van szükségünk, nem parázsra.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/126064